Első komolyabb találkozásom a Húsvét-sziget rejtélyes, kultikus szoborkolosszusaival akkor történt, mikor a főiskola éveiben új albérletbe költöztem. '93 végén lehetett, a főbérlő néni számtalan, ritkán beszerezhető művészeti albummal és félig már kövülten kunkorodó festékes tubussal csábított magához – veje, az emigráns orosz festőművész tetemes mennyiségű, számára használhatatlan kacatot hagyott rá. Szegény rokon ugyanis hónapokkal korábban felakasztotta magát a közös lakás fürdőjében, a fregoli zsinórját használva célszerszámként. (Nekem elsőre is merész ötletnek tűnt, hogy valaki a válás után összeköltözik az anyósával.) 
Ez utóbbi tény kevéssé tette vonzóvá a bérleményt, de a 76-os troli közelsége, a napfényes, majdnem műteremmé alakított háló és (természetesen) a különleges, ritka hagyaték maradásra bírt. 

A megboldogult művész „batyujából” – sok más, értékes könyv mellett – Max Ernst 1934-ben megjelent, A jótékonyság hete avagy a hét fő elem c. kollázs-regényét is magamhoz kaparinthattam. (Kecskés Péter barátom már annyiszor kérte kölcsön az elemzéseihez, hogy 2005-ben majdnem újra megvettem a Pompidou-ban, de aztán pár francia BD a szomszédos utcácskából erősebbnek bizonyult.) 

Ernst ebben a kötetben jelentős szerephez juttatja a nevezett Húsvét-szigeti maszkot – egy teljes fejezetet szentel neki. Technikája sajátságos, a korszak tükrében persze. Különböző korabeli lapok illusztrációiból, képes hirdetéseiből és más nyomdatermékekből (pl. lexikonokból) ollózza össze a nyersanyagot – persze ma már a montázs-készítés a rajzórákon sem ritka. Ernst azonban kizárólag rajzokkal (rézmetszetekkel) dolgozik, így a végeredmény is sokkal egységesebb – bár az ábrák immáron teljesen más jelentéssel bírnak, mint korábban. Az abszolút eklektikus  fecnihalmazból új rend születik, egy szigorúan átgondolt, struktúrált kompozíció, esetünkben több lapos, egységes sorozatok, melyekben „autonóm módon bontja ki a hermetikus princípiumokat egy szürrealista kollázs-kép-regény keretein belül.” (Kecskés P.) A kötet nem véletlenül szerepel – igaz, csak említés szintjén – Scott McCloud A képregény felfedezése (magyar kiadója a Nyitott Könyvek-kiadó /Art Comix sorozat/) c. remekművében: gyakorlatilag képregényről beszélhetünk, igaz, a jól ismert szóbuborékok elmaradnak. És klasszikus történetet is hiába várunk a vaskos kötettől – sem a sorozat egyes lapjai, sem pedig az egyes sorozatok egymáshoz való viszonya nem mutat  hagyományosan értelmezhető, összefüggő sztorit, szórakoztató mesét. A megoldást mindenképpen a felvonultatott szereplők és helyszínek különös és meghökkentő (szürreális) találkozásainak szimbolikus összképletéből vezethetjük le. Mondhatjuk úgy is, hogy az alkotó az egymástól – térben, időben és tematikában – távol eső elemeket egy hermetikus aspektus elve szerint rendeli az egészhez. Valójában tehát ugyanúgy beszélhetünk történetről, mint más képregények esetében, csak éppen nem epikus, hanem mágikus, elemi értelemben. Az, hogy a Jótékonyság lapjai egy laikus (Kabbalában, Alkímiában, Tarotban vagy Asztrológiában egyáltalán nem jártas) ember számára is izgalmas vizuális élményt nyújtanak, a már említett metszetek viszonylag egységes stílusának, illetve a mindvégig fentartott figuralitásnak köszönhető. Ernst nem tesz mást, mint a profán/világi rendeltetésű rajzfoszlányokat szakralizálja. (Hasonló ikonografikus képregény-frízként értelmezhető El Kazovszkij művészete is.) Ez az átgondolt „meta-morfológia” egyébként sok más szürrealistának is sajátja – Dalínál is hajlamos az emberek többsége puszta meghökkentést, polgárpukkasztást kiáltani, miközben alig sejtik, hogy milyen átgondolt szellemi háttér húzódik meg bizonyos képei és tevékenységei mögött, milyen pontos rendezőelvvel dolgozott rajtuk. 

De hogy a maszkot ne feledjem… A jótékonyság hete maga is jótékonyan hatott rám és a szoborfő beépült a későbbi kreatív agymenéseim közé. '96-ban elkészítettem a saját bejáratú maszkomat – drótvázból, újságpapírból és a jól bevált tapétaragasztó segítségével –, végül lekentem rózsaszín temperával. (Egy tüzesebb pinkkel megpróbáltam a lehető legirreálisabb színt választani a palettáról.) Kevésbé szobornak, installációnak szántam, inkább használati tárgynak: magamon viseltem a Vak Vetés performanszom első fejezete alatt, s a további terveknek is csak egy szokásos költözés vetett véget, elpottyantottuk valahol… (Kép: Vak Vetés I., Hernádcéce, 1997.)

Ami a darab dokumentációin túl is megmaradt belőle az utókornak, az egy bizarr fotósorozat – igaz, azóta a teljes negatívtekercs is szőrén-szálán eltűnt. Ezt a projektet szintén Péter fotózta. Egy majdnem fehér Krúdy/Szindbád öltöny-jelmezben, a méretes maszkkal a fejemen, bandukoltam fel-alá a Margit-szigeten, később a Múzeumkertben, alkonyattájt pedig a Kerepesi úti temetőbe tévedtünk, míg végül az őr morcosan elhajtott minket. 
De a maszk-projekt még nem ért itt véget. Az említett fotósorozat ugyan soha nem került kiállításra, egy olaj-farost installáció viszont elkészült és az akkori főiskolások Maszk tematikájú kiállításán szerepelt is a Bercsényi Galériában. Később persze a Total Eclipse-sorozatomban is megidéztem, A Nap árnyékában és a Vaktérkép I. c. képeimen. (Kép: Maszk-sorozat, 1998., fotó: Kecskés Péter.)

Ez év végén aztán ismét elővettem a maszkot és ez adja az aktualitását is ennek a posztnak. 

A fenti figuratervet a ROHAM és a Magyar Képregény Akadémia közös „gyermekébe”, a ZAP-Pinkhell képregény-antológiába szántam, a Katalán torony c. történetemhez. Reményeink szerint, a tavaszi Képregényfesztiválra debütálunk az új számmal, s ha a többi szerkesztő is rábólint a forgatókönyvemre, február környékén neki is állok a kivitelezésnek. Ugyanezen figura, s gyakorlatilag azonos szerepben, a rég tervezett Vogel-trilógiámban is feltűnik majd – mindkét helyen Divinus néven. Ez utóbbi album-hármas egyelőre a szinopszis szintjén levitál, de ha időm engedi, még tavasszal elkezdem írni a forgatót. 

Ahelyett, hogy a figuraterv kapcsán mélyebben belemennék a Húsvét-szigetek történeti áttekintésébe, inkább pár szóban arról, hogy kinek, milyen minőség képviselőjének is szántam ezt a fura szerzetet.

A hamvasi meghatározást már a 2001-es katalógusomban is idéztem a maszk kapcsán, de megtehettem volna minden, kifelé elkövetett forma, „gesztus", alak, arculat kapcsán is:
„Primordiális irányom a megszólíthatóságra való irány. A másik lény a Te felé fordult irány. Az én felé való fordulás már másodlagos. Ezért van az, hogy a másik lény felé van arcom, magam felé nincs. És az alak és az arc saját létét ebben a paradoxonban mondja ki: minél szétesőbb, minél elkentebb, alaktalanabb, tömegszerűbb, annál kevésbé megszólítható. Ez egyben minden formának alapparadoxona és varázsformulája.”

Scott McCloud A képregény felfedezésében azt írja, hogy míg a realisztikus, egészen részletgazdag és egy konkrét személy karakterjegyeit magán viselő arc megosztja (elidegeníti vagy éppen szorosan magához csatolja) a képregényt (vagy festményt, grafikát) szemlélőt, addig az egészen absztrakt, leegyszerűsített, minimális, de határozott elemekből építkező arc/alak szinte minden esetben azonosulásra készteti nézőjét. Ezért tudunk könnyebben belehelyezkedni egy olyan rajz- vagy képregényfigura szerepébe, helyzetébe, ill. közvetlenebbül átélni az érzelmeit is, amelyik pár jellegzetes vonalból épül csak fel, mint amelyik igyekszik valósághűen ábrázolni az adott személyt.
McCloud persze látszólag mond csak ellent a hamvasi idézetnek, hiszen az előbbi nem absztrakcióról beszél, hanem alaktalanságról, elmosódottságról. Asterix figurája pl. semmi esetre sem széteső, elkent, hanem abszolút konkrét, de egyben ikonikus, absztrakt. (Itt most bőven továbbevezhetnénk a szuprematizmus birodalmába is, de talán maradjunk a témánál.) Bizonyos jellegzetességeket úgy jelenít meg, hogy azokat leegyszerűsíti és integrálja egy viszonylag egyszerű, „általános” formába. (Arra azért ügyelve, hogy minden szereplő karakteresen másként legyen absztrahálva, elvonatkoztatva – a különbségtétel végett.)

Biztosan van egy személyes, karmikus kötődésem is a Húsvét-sziget melankolikus szobraihoz, de ami a vonzalom viszonylag racionális mivoltát illeti: számomra egy bizonyos szerep, „magatartás” szüremlik át ezen az általános absztrakción. Mert kétségkívül emberi arc, de a lehető legkevésbé sem egy konkrét személy arca. (Ha messze akarunk nyúlni, a művészet maga sem más, mint az emberi eszközeivel, evilági elemekkel beszélni az emberfelettiről.)
Ahogy én érzékelem és használtam/használom is majd a történeteimben, az az isteni minőség közvetítője – akár az isteni akarat hírhozója, akár az emberi kegyelem hírvivője. Ezért is öltöztettem papi reverendába, szentkönyvvel a kezében, lebegő kádban levitálva – szárny híján esernyővel a feje felett. Ezt a szerepet viszi majd a Katalán toronyban és a Vogelben is.