Meleg alkotók és tematika a kilencedik művészeti ágban
(Áttekintés az amerikai, európai és a japán képregény történetéből)

2007 nyarán, a 12. LMBT Fesztiválon, lehetőséget kaptunk arra – egy másik, szintén akadémista kollégával együtt –, hogy bemutatkozhassunk azokkal a képregényeinkkel is, melyek bizonyos értelemben kötődtek a rendezvény jellegéhez – vagy azért, mert a történeteinkben főleg meleg szereplők bukkantak fel (pl. Szivárvány köz) vagy az anonim, szinte arctalan figurák – Zsombor (alias Saban) lapjain – kimondottan a melegségükkel, valamint a környezet vélt vagy valós reakcióival konfrontálódtak, – már-már belső – párbeszédeik ezeket a vívódásokat „illusztrálták".
Igazán szépen, érzékenyen „megoldott" munkák ezek – Zsombor lazúros, légies ecsetkezelése, a csavarodó, kusza torzók fájdalmas egymásba kapaszkodása, hasonlóan Schiele aktjaihoz, a hús, a testiség „bűnös" természetét, az ösztönös érzékiséget állítják szembe a szociális elvárásokkal terhelt lélek és szellem örökös bűntudat „igényével".

A közös „játék", a színes luftballon egyfajta megváltó jelenléttel bír. Ha nagyon didaktikusak akarunk lenni, a szabadság, a nyomasztó, elutasító közegből való kiemelkedés, kirepülés jelképe – a szivárványon túlra.
Legjobban mégis, az a kétoldalas képregénye fogott meg anno, ahol mindössze két kézfejet látunk, ők a főszereplők a történetben. Tudjuk – hiszen a párbeszédből is kiderül –, hogy két külön figurához tartoznak, itt mégis úgy érzékeljük, hogy nem csupán végtagok, de megszemélyesítik a két szereplőt, azonosak velük. Így végül abszolút érdektelenné válik, hogy kik is ők valójában, nincs szükségünk több információra. Ezáltal egyetemessé, általánossá is lesznek – mondhatjuk úgy, hogy egy egész kisebbség problémájának képviselőivé.

A Vismajor Kávézóban rendezett kiállításunk megnyitóján Pálfi Balázs szerkesztő/riporter – aki az idei, szigetes beszélgetést is vezette – nem csak velünk, de Bayer Antallal, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének akkori elnökével, illetve Kálovics Dalma mangaszakértővel is beszélgetett. Mindketten nagy segítségemre voltak abban, hogy pár tablón keresztül, röviden bemutathassam a meleg tematika felbukkanását az európai, az amerikai és a japán képregény területén. Mivel pár nap múlva kezdetét veszi a 14. LMBT Fesztivál, ezzel a – helyenként már aktualizált, szerkesztett – sorozattal most veletek is szeretném megosztani az akkori kiállításon szereplő ismertetőket.

I. rész: Ralf König

1960. augusztus 8-án született Soest/Westfalenben. A középiskolát Werlben végezte, ahonnan szakképzett asztalosként bocsátották útjára. Már a tanulóévek alatt is szívesebben rajzolgatta a barátok, osztálytársak komikus, groteszk karikatúráit, a gyalupad mellett pedig ritkábban tüsténtkedett, ezért a továbbiakban messze elkerüli az asztalosműhelyeket. 
1979-ben, coming outja idején – ennek mikéntjéről bővebb információ nem áll a rendelkezésemre – készítette első, viszonylag rövid képregényeit, leginkább stripjeit, melyeket a melegmozgalmak ihlettek. A müncheni Zomix Comix nevű underground képregény magazin érdmesnek látta, hogy közölje is König műveit, majd valamivel később, a Rosa Flieder című meleglapban is megjelentek ezek a munkái.
Mialatt 1981 és ’86 között vizsgáira készül a Düsseldorfi Művészeti Akadémián, három teljes képregényfüzetet sikerül befejeznie és meg is jelentetnie. Az egyre eltökéltebb és szorgalmasabb Ralf A Sarius, A szenzációs képregénykönyv és a SchwulComix (Melegképregény) című munkáival jelentős ismertségre tesz szert – bár ez a népszerűség még egyelőre csak az alternatív körökben hoz számára osztatlan sikert. A három füzetben a naturalista, nyers megközelítés, a fantasyval való ironikus játék és az underground közvetlen és szókimondó modora az uralkodó stíluselem.
Ezzel párhuzamosan, a Munka és biztonság a német bányászatban című újságban elindítja Bodo és Heinz sorozatát, mellyel 1983 és ’85 között folyamatosan jelentkezik.

König végül a SchwulComix 2-ben (1984) találja meg igazi önmagát, mind rajzstílusát, mind pedig mesélési technikáját tekintve. Ez mindazt a rövid, kihegyezett poénokra fókuszáló történetvezetést jelenti, amelyben a pár kockás (paneles) strip műfaj lényege összpontosul és amely esetében leginkább Claire Bretécher minimalizmusát idézi. Rajzai pár határozott vonallal „dobják föl" a szereplők legjellemzőbb, eltúzott karakterjegyeit – éppen csak annyit jelenítenek meg vizuálisan, amennyire a kurta történethez szüksége van.

Szokatlan témája – a homoszexualitás – még a képregény műfaján belül is újabb szubkultúrát, szűkített halmazt jelent. A helyenként önironikus és szatirikus nyelvezet azonban a meleg emberek hétköznapjait remekül – plasztikusan és szórakoztatóan – ábrázolja. König ezzel a megközelítéssel azokat az olvasókat is közelebb hozza e kényes témához, akik esetleg a melegség puszta említésére is borzongani kezdenek. A csetlő-botló, szeretni való, mulattató vagy éppen gondterhelt,  összetett figurákban és helyzetekben minden ember magára ismerhet és hamar kiderül számára, hogy a melegek nem különc és perverz, deviáns figurák, hanem ugyan olyan gyarló emberek, mint mi mindannyian.
1985-től aztán két újabb SchwulComix következik, melyek már egyfajta áttörésként is értelmezhetők, hiszen a szerző rajongótábora ekkortájt nő meg csak igazán – egyre szélesebb körben válik ismertté, mint a meleg mozgalmak szórakoztató és olvasmányos krónikása.

A gyilkos kondomban (1987) – amely az első, hosszabb, kötet jellegű, (a belívet tekintve fekete-fehér) munkája volt – a film noir stílusjegyeit, e zsáner legjellemzőbb fordulatait építi bele a történetbe, amely így gyakorlatilag egy detektívparódiaként is értelmezhető. 5-6 éve kölcsönöztem ki a Francia Intézet könyvtárából – ez volt König első nyomtatott munkája, ami a kezembe került.
A sztori nagyvonalakban arról szól, hogy egy átlagos – színtelen, szagtalan, tehát egytucat – kis kondom egyszerre megelégeli a sorsát és úgy dönt, bosszút áll – nem csupán egyszeri – gazdáján. Egészen konkrétan: vérmes fogacskákat növeszt, majd azzal szórakozik, hogy sorra szabadítja meg a város tettre kész hímjeit ékességüktől, akik a kasztrációt természetesen egyik esetben sem élik túl. A gyilkosságsorozat felderítésére a marcona, minden hájjal és gerjedelemmel megkent felügyelőt kérik fel, aki a mindössze 54 oldalas történet alatt közel egy tucat potenciális áldozattal kerül egészen intim viszonyba, hogy végül szemtől szemben állhasson a gyilkos kedvű lufilénnyel.

Lehet, hogy csak nekem „ülte meg a gyomrom" annak idején a Magyar Népmesék vonatkozó epizódja, de a tettes rejtett, sértett indítéka és féktelen étvágya kísértetiesen emlékeztet a mi kis gömböcünk kálváriájára – attól a szerencsés végkimeneteltől eltekintve, hogy a kondás bicskája végül minden nyomorult falubélit sértetlenül a világra segített. A kondomnak ezzel szemben remek emésztése van – meg egyébként is, késő bánat...
A végét nem árulom el – pedig a szerző igen frappánsan oldotta meg –, annyit azonban mégis, hogy a képregény '87-es megjelenése óta számos kiadást megélt, valamint ez volt az első olyan König-mű, amit később megfilmesítettek. A horror-komédia osztatlan sikert aratott – a mellékelt kép pedig nem egy selejtes alient, hanem magát a főszereplőt ábrázolja.

Hogy a megfilmesített munkáinál maradjunk, az igen sikeres kondomos opuszt még ebben az évben követte a Der bewegte Mann (Mindenki másképp kívánja) című képregénye, amelyből – szintén pár évre rá – 1994-ben forgattak játéfilmet. A film 6,5 milliós nézőszámot produkált és ma ezzel a német filmgyártás második legsikeresebb filmjeként tartják számon. Negyvenhét országban mutatták be, köztük Magyarországon is – itthon a televízió többször is a műsorára tűzte. (Nem mellesleg, a macho Axelt az a Til Schweiger játssza, aki most Tarantino egyik brigantyjaként tündököl.)

Rövid tartalmát leginkább a Port.hu foglalja össze találóan:
„Doro kirúgja Axelt, miután félreérthetetlen helyzetben találja a női mosdóban. A tipikusan férfireagálás – miszerint „oh drágám azt hiszem, hogy teljesen félreérted a helyzetet" – Doronál nem válik be, és kiteszi hűtlen kedvesét a lakásból. Axel, a hetero macho, Norbertnél talál ideiglenesen menedéket, a férfi viszont saját neméhez vonzódik. Amikor kiderül, hogy Doro gyereket vár Axeltől, már megbocsátana neki, ám sehol nem akad a nyomára. Mivel nem tudja, hogy ki a barátja lakótársa, a félreértések sorozata elkerülhetetlen. Nagyszerű vígjáték felnőtteknek."

Ide kívánkozik még egy idézet a magyarországi Goethe Intézet honlapjáról, némi történelmi körültekintéssel:
„A német képregénynek nincs folyamatos hagyománya. Képes történetek azonban már akkor elterjedtek, amikor a nyomdai technika lehetővé tette a tömeges sokszorosítást. Talán a legismertebbek Wilhelm Busch Max és Moritz történetei. (...) A múlt évszázad első felének legsikeresebb képsorozatai e. o. plauen Apa és fia történetei. A 60-as évek felfokozott hangulatában csípős, szatirikus képregények születnek, amelyek kezdetben a Pardon című szatirikus folyóiratban, majd később a Titanicban jelennek meg. A 80-as évek közepén a német képregény fellendül: Ralf König megjelenteti a Mindenki másképp kívánja (Der bewegte Mann) című művét, amely humorral szemléli a homoszexuálisok életét.”

Az epikus, hosszabb lélegzetvételű képregényeivel talál végül igazán magára – bár továbbra is készít stripeket –, ezért is gondolhatta, hogy folytatnia kell a sort: egymást követték a vaskos kötetekbe foglalt elbeszélő opusok. Következő művei is hasonló sikereket értek el, mint A gyilkos kondom: Aristophanes Lysistrate-ja (1987) vagy Shakespeare Jago-ja (1998) pedig azt bizonyítják, hogy az a típusú nyelvezet és humor, amit ő képvisel, a klasszikusok feldolgozásainál is remekül működik. Az áthallások és a modernkori utalások ragyogóan megférnek egymás mellett – sőt, az anakronizmusok adják e művek igazi bukéját –, kortárs darabokká avanzsálják az archaikusnak ható történeteket. (A Lysistrate-ból pedig szintén készült játékfilm.)

Nem mást, mint magát az alkotót szimbolizálják – egy személyben –, azok az ikerpár-szerű figurák, akiket Konradnak és Paulnak nevezett el. Ez a mókás tükörkép-páros szinte minden, a '90-es évektől előforduló, kvázi „független" képregényében feltűnik.

1989-ben nyolc humoros, de mindamellett igen komoly és fontos üzenetet is közvetítő képregényt készített a Német AIDS Segély megrendelésére, melyek a prevenciót helyezték előtérbe.

Az 1999-ben megjelenő Super Paradise című munkájában szintén az AIDS-szel foglalkozik, bár még a komor téma sem tudott csorbítani azon a gúnyos és „kötelező" irónián, amit addig megszokhattunk tőle. Sőt: talán éppen a humor, az önfeledt játékosság az egyetlen lehetséges eszköz arra, hogy reményt és kitartást adjon a gyilkos és alattomos kórral szemben. 

König igyekezett mindig aktuális maradni, naprakészségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2003-ban a melegek házasodási jogát vette górcső alá, így következő kötetének címe: Most már megcsókolhatjátok egymást.

Sikerei és népszerűsége ellenére a 90-es évek derekán több támadás is éri munkáiért – többek között a konzervatív és keresztény szervezetként ismert Bajor Ifjúságvédelmi Hivatal indít sorozatos pereket műveinek betiltására. A nemzetközi képregényes közélet is értetlenül áll a történtek előtt, az amerikai „comics code" óta nem történt ilyen összehangolt offenzíva egy közismert művész ellen. Végül 2004-ben, amikor újrakezdődtek a cenzurális hadjáratok, több mint ezer német könyvesboltot forgatnak fel, így König művei mellett például a MAUS-t, Art Spiegelman Pulitzer-díjas képregénykötét – mely a Holokausztot meséli el „egérszemmel” – is vizsgálat tárgyává teszik: vajon nem rombolja-e a német fiatalság erkölcsét? A viszontagságok ellenére, a józan ész végül győzedelmeskedik és komolyabb eljárás nem indul az ügyben.

2004-ben König ismét új figurákat kapcsol be a képregényeibe: a Roy és Al című sorozatában főszereplővé tett két kutya egy melegpár tulajdonát képezik – talán nem nehéz elképzelni, hogy milyen abszurd helyzetek is adódhatnak abból, hogy az állatkák egészen más perspektívából élik meg gazdáik mindennapjait.

2005-ben és 2006-ban végül előrukkolt az eddigi leghosszabb, kétkötetes képregényével, a Dzsinn, dzsinn – Schabbar varázslata című munkájával, mely az iszlám európai jelenlétével foglalkozik, természetesen meleg vonatkozásban (is).
Van szerencsém birtokolni mindkét kötetet – tavaly, a születésnapomra kaptam őket. A kedves ajándék mellé egy komplett fordítás is járt, külön bekötve – így végre végigélvezhettem egy König-művet magyarul is és megértettem, hogy miért hangsúlyozza szinte minden interjújában, hogy számára a történet, a párbeszédek jelentik az elsődleges szempontot a munkáiban, a rajz minden esetben csak a tartalom alátámasztására, kiegészítésére, erőteljesebb kifejezésére szolgál.
A csodalámpa története – mint Ralf többi képregényében is – felettébb rendhagyó módon tárul elénk. A hajdani kalifa éke nem egészen a hagyományos dzsinnt rejti, sokkal inkább egy tettrekész csődört, aki – a kívánságoknak megfelelően – mindig olyan formában jelenik meg, amilyet aktuális kis gazdája megálmodik. Már a kötet elején számtalan pajzán jelenet szemtanúi vagyunk, az uralkodó háremhölgyei egymás kezéből kapkodják ki a lámpást – nekem mégis az a jelenetsor tetszik a leginkább, amikor az ereklye egy XX. századi, hamburgi takarítónő birtokába jut és a nénike csak különleges ellenszolgáltatásokért cserébe hajlandó azt átadni kártyapartnereinek, a környék öreglányainak.

Ahogy korábban is említettem, König a mai napig publikál rövidebb, strip-szerű képsorokat különböző lapokban – ilyen például a Männer aktuell vagy a méltán népszerű, francia folyóirat, a Fluide Glacial. Ezen munkáit – később – általában kötetekbe gyűjtve jelenteti meg, ezt példázza a Suck my Duck! (2004) vagy a Trójai csődörök (2006). Ebből az időszakból magyarul is megjelennek stripjei, mégpedig a Kretén Magazinban.

Az abszurd és gyakran „hátsó” gondolatokkal operáló, romantikus szálakat is megpendítő fabuláival König igyekszik oldani a meleg társadalom iránt érzett ellenszenvet és úgy nevel toleranciára, hogy közben a szélsőségekig is képes elhangolni az önironikus hangnemet, továbbá – és ami nekem különösen tetszik benne, hogy – egyáltalán nem követi szolgaian a mai napság oly divatos PC-előírásokat.
Érdekes adat, hogy a 2005-ig eladott, 7 millió példányszámával a világban talán az első olyan alkotó, aki kimondottan egy kisebbség problémáival foglalkozik. Négy művét vitték filmre, számtalan másikat bábjátékként, illetve színdarabként játszanak mind a mai napig.

Már 1992-ben, az elangeni Nemzetközi Képregény Szalon alkalmával is kitüntették, mint a legjobb német képregényalkotót, itt kapta meg a Max und Moritz díjat, de ezt az elismerést még számos újabb követte. (A képen Königtől balra a zseniális francia kolléga, Jacques Tardi áll, aki '90-ben és '94-ben kapta meg ugyanezt a díjat.) A legfontosabbak között a 2005-ös Prix Alph’Art díj áll, ahol a legjobb szcenárióként értékelték, majd 2006-ban (valószínűleg a Dzsinn, dzsinn okán) ismét kitüntették a Max und Moritz díjjal, mint a Dániában kitörő Mohamedán-karikatúrák okozta botrányt kellőképpen finom humorral lereagáló (ill. arra reagáló) alkotót. Végezetül illesszünk is be pár, a témába vágó stripet: