Túl vagyok az eddigi legnehezebb évemen – kicsit át is nyújtózott az ideibe. (A bejegyzések is emiatt ritkultak.) Persze nem panaszkodom – manapság szerencsésnek mondhatja magát az a grafikus, aki a munkába rokkan bele. Amit viszont igazán sajnálok, hogy az alább taglalt/tálalt mesekönyves és képregényes projekteket 2008 végétől, egészen mostanáig fel kellett függesztenem és félek, hogy már nem sok esélyem lesz a folytatásukra.

Egy kis előtörténet az érthetőség kedvéért:
Futaki Attila, a Spirál befejezése után egy, már a címében is igen beszédes – Le Peuple Étrange („Furcsa népek") – képregényalbum megfestésének fogott neki, amit íróként az a Gabriel Delmas jegyez, aki a frankofón piacon mára már elismert alkotónak számít, de legalább is sokak számára nem cseng idegenül a neve.
A saját bevallása (oldala) szerint festő, karikaturista, fotós, illetve multimédia művész igencsak szerteágazó médiákban találja meg a kifejezés, számára kézenfekvő lehetőségeit: festmények, metszetek, videók, installációk, képregények, illusztrációk, írások és grafikák sora kíséri eddigi pályafutását.

Attila – a vele való munkakapcsolata során – hívta fel rám a figyelmét, illetve ajánlott Gabrielnek, mint potenciális társszerzőt – legyen szó esetleg képregényről vagy éppen illusztrációról. Gabriel hamar meg is keresett és átnyálazva a portfóliómat, végül annál a – soha el nem készült – Vogel-sztorinál „ragadt le", amit anno éppen az alkalmazott technika lassúsága, körülményessége okán nem fejeztem be. Kicsit meg is inogtam, de mivel a franciaországi megjelenés és a Gabriellel való munka csábított, igent mondtam.

Louise Funeral (figuraterv) – író: Gabriel Delmas

A Vogel-féle grafitceruzás „szöszölés" így vált újra mindennapjaim aktuális tevékenykedésévé – egy sötét, groteszk és kissé Tim Burton-ös hangulatban derengő mesevilág illusztrálását kaptam feladatul.

A könyv főszereplője Louise Funeral (Temető Lili), egy mindössze 305 éves, bájos kisleány. Hajlott kora ellenére, még messze nem tanköteles és bár így nem sok gondja akad az életben, azért temetési vállalkozó apukája időnként elkeseríti. A papa bizarr foglalkozása ellenére sem hajlandó hinni azokban a szellemekben, akikkel a pöttöm az elhajlott fejfák közt fogócskázik. És akkor még nem is beszéltünk a reflektorszemű, kormos cicák hajkurászásáról vagy a rég „levitézlett" kripták felfedezéséről, melyek mélyén a több százezer éves lemezek kupaca igazi ínyenc falatnak számít Lili és a barátai számára. Na de már a „Kis herceg" óta tudjuk, milyenek a fölnőttek...

Két-három hétbe telt, mire végére értem a hat-hét szál, 5B-s ceruzát elnyelő, dupla oldalas illusztrációnak. Ami ekkor persze még mindig csak fekete-fehér rajz volt, de legalább több mint fél méter széles – eredetiben. (Aki kevésbé szakmabeli, annak tolmácsolom, hogy gyorsabban azért sem igen lehet haladni az ilyen naturális, érzéki felülettekkel, mert a tónusátmenetek homogén, finom összhatását csak órákon át tartó simogatásokkal lehet zökkenőmentesen elérni.)

Ebből kifolyólag egy kis pánik uralkodott el rajtam: hogy lesz az illusztráció mégis színes? Na persze nem csilli-villi végeredményre törekedtem, inkább egy visszafogott, pasztelles színvilágot álmodtam hozzá – de mégis... Tikos Péter, az MKA jelenlegi elnöke, ismert fantasy illusztrátor barátom azonnal a segítségemre sietett és két nap alatt színeket varázsolt a panorámaképre. Azóta is örök hálám kísérti. ;) Az eredmény pedig magáért beszél:

Louise Funeral (illusztráció) – író: Gabriel Delmas, rajz: Zorro, színek: Tikos Péter

Viszont ilyen körülmények (a technika lassúsága miatti, időbeli behatároltság, valamint a párhuzamosan végzett megélhetési munkák) között egyik közreműködőnek sem érte volna meg igazán ez a projekt. Még annak ellenére sem, hogy Gabriel része (maga a mese) már a legelején készen volt, Péter pedig valóban villámsebességgel, minimális idő alatt képes lett volna kíszínezni a dupla oldalakat.

Így a további együttműködésem Gabriellel is feltételes módba került – egészen mind a mai napig.

Hozzáteszem, hogy kint egyáltalán nem idegen, hogy egy alkotó több hónapig készíti elő, dolgozza ki és különböző kiadókat ostromolva menedzseli egy-egy következő projektjét, hiszen addig is az előzőek jogdíjából él. Nálunk ez elképzelhetetlen – hiszen ilyen bevételre nem számíthatunk –, így nekem is hamar a „megélhetési bűnözés” útjára kellett lépnem, cserbenhagyva Gabrielt.
(Akik nincsenek feltétlenül képben, azoknak mondom, hogy olyan esetben, ha egy kiadó ráharap a figuratervekre és a mintaoldalakra, szerződést ajánl, aminek megkötését követően a szerzők megkapják a teljes anyag honoráriumának felét, hogy a hátralévő időben nyugodtan és kizárólag a konkrét projektre összpontosíthassanak. Nekem még egy teljes oldalpárt kellett volna szállítanom ahhoz, hogy a Gabriel által felkeresett kiadó rábólintson a mesekönyvre. Csakhogy akkorra már örültem, ha egyáltalán utol tudom érni magam anyagilag, azaz vissza tudom pótolni az addig „eljrajzolt" időt.)

Még talán annyit, hogy 2008 végén, eredetileg pár figuratervvel indult az együttműködésünk. Ezeket most – hogy lazíthattam a gyeplőn – ismét előástam és igyekeztem őket – most már önállóan, de a Péter-féle palettát alapul véve – színekkel ellátni. A fenti, Vogel-fejű, kárómintás és spanyol galléros hibrid-szellem talán az első próbálkozásom volt.

De a rég elfeledett kriptákban függeszkedő denevérek is „kivirultak":

A nagypapa, Richard Funeral pedig már csak azért is megérdemli a figyelmet, mert 6253 éves létére még minding elég jól tartja magát – igaz, a papa szerint azt mormolja folyton, hogy ez már biztosan az utolsó napja:

Ahogy a fenti rajzok elkészültek, Gabriel – hónapokkal később – egy újabb ötlettel állt elő, nevezetesen, hogy a mesekönyv mellett indítsunk útjára egy '30-as években játszódó, romantikus-kalandos gengszter-képregényt is, amihez szintén készítettem figuraterveket és aminek akkor még csak a szinopszisa volt készen. Először túl realisztikusnak találta a szereplőket, de később megállapodtunk abban, hogy a lenti rajzhoz hasonló stílus irányába fogunk elindulni. (Mellesleg ő Marcello, a kiváló zenész, akiről az hírlik, hogy az olasz inkább a fiúkat szereti. ;)

Most, hogy elővettem és kiszíneztem ezeket a terveket, egyre inkább kedvet kaptam a folytatáshoz. Ha nem is grafittal – talán inkább akrillal vagy olajjal –, de nekiállok és ha eredményt is fel tudok mutatni, elküldöm Gabrielnek. Őszintén bízom benne, hogy még nem mondott le rólam.