A lakásfelújítás forgatagában egy ismerős mappára bukkantam, ami a 10-11 éves kori képregényes szárnypróbálgatásaimat tartalmazta. Pókember, Daredevil, Conan és Kalán néni megmosolyogtató kalandjai elevenednek meg a lapokon, több mint 50-60 oldalon keresztül. Egyértelmű, hogy ez volt képregényes pályafutásom legtermékenyebb időszaka. A Snoopy-s történetet és az Asterixes füzetet ezúttal kihagytam a szkennelésből, mert az óriási méret és a gondos, kibogozhatatlan cérnafűzés bonyolulttá tette volna a szétbontásukat. A legtöbb sztorira már csak halványan emlékeztem és akadtak abszolút meglepetések is. Gondoltam, pár oldalt megosztok veletek is, legyen min derülni az év végi lazulásban.
(A fotón a húgommal bújjuk a legfrissebb Kockást 1982-ben.)

1. GORDON (1984). Gőzöm sincs, kire utal a képregény címe – Flash Gordonnak nyomát sem leltem –, gyanítom, hogy valami félreértés, -fordítás végeredménye. Igaz, anno még Pókembert sem olvashattunk magyarul, így a svéd nyelvű, magyar nyomdákból „kimentett" és bolhapiacokon forgalomba kerülő füzeteket, illetve a szerencsésebb – diplomata, sportoló stb. apukákkal rendelkező – osztálytársainktól, századszorra is kölcsönkért francia és német megjelenéseket bújhattuk.

Most sem vagyok igazán otthon a szuperhősök világában – mire meg is érthettem volna az idegennyelvű füzeteket, már egészen más „dimenziókba eveztem" –, de például a Zöld Lámpást felismerni vélem. Aki tudja a megfejtést a többi szereplőre, egy sörre a vendégem. (Nem Pókemberre gondoltam. ;)

2. VÅGHALSEN (1985). Lehet, hogy ez a név is félreértés eredménye, mindenestre Daredevilként akkor még nem hallottuk emlegetni a fenegyereket. Felhívom a figyelmet az utolsó oldal ajánlójára, ami persze soha nem készült el.

3. SPIDER-MAN (1985). Annak is megvan az előnye, ha az ember egy kukkot sem ismer a Pókember-sztoriból és csak a képeket nézegeti: meg lehet spórolni a felesleges szövegelést.

4. CSIP-CSUP CSODÁK (1988). Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Gyakorlatilag az egész nyolcadik évfolyam rajtam röhögött, hogy még mindig képes vagyok leragadni az ilyen gyermeteg rajzfilmeknél.

5. GLADIÁTOR (1989). Leginkább ezen a füzeten lepődtem meg – éppen a 2003-as, újraindulás előtti utolsó és talán legjobban kidolgozott képregényemre nem emlékeztem. A párbeszédek és a sztori bájosan együgyű és csőtollat is akkor fogtam először a kezemben – több-kevesebb sikerrel.

Tikos Péter kollégám találóan megjegyezte, hogy Conan képregényt úgy rajzolni, hogy a neve még csak meg sincs említve a sztoriban, illetve a borítón is csak másodrangú szereplőként van feltüntetve, igazi szentségtörés.

Legközelebb már az új évben, valószínűleg Nikolényi Gergely és Futaki Attila „Spirál" című képregényének elemzésével fogok jelentkezni. Minden kedves olvasómnak képregényekben, kiállításokban gazdag Boldog Új Esztendőt kívánok!

Régóta nem jelentkeztem, aminek az az oka, hogy egy grandiózus lakásfelújításba kezdtem, így az elmúlt három hónapot egy barátomnál, aprócska, zsúfolt konyhájában töltöttem. Mivel megrendelés is szép számmal akadt – egészen pontosan: egymást érték a leadások –, sem képregényt rajzolni, sem pedig posztolni nem maradt időm.

A lakás elkészült – épp költözködöm –, de mielőtt még elhagynám a sufnit, gyorsan befejeztem egy aprócska elemzést a Buborékhámozó című képregényes szaklap következő számába, amit ezúton közzé is teszek. Aki kíváncsi a lapra, az 2009. november 29-én, vasárnap 10-18 óráig a Hungarocomixon beszerezheti!

Legközelebb már otthonról jelentkezem, remélem, a Vogel vagy a Danse Macabre figuraterveivel.

Ami a szemnek láthatatlan

A kis herceget senkinek nem kell bemutatni. Talán nincs ember kerek e világon, aki ne ismerné a B-612-es kisbolygó pöttöm termetű, de büszke gazdáját. A tejfeles fürtök alól pislákoló, néha kétségekkel teli ábrázatát, az almazöld pizsama-ruhát, amit „civilben” visel vagy azt a halvány, folyton lobogó gyapjúsálat, ami épp hogy fel nem kapja a talajról. Egyszer aztán mégis meglódult. Repült, csak repült, hogy a számtalan hóbortos bolygólakót hátrahagyva – akikkel űrsétája során megismerkedett –, végre „sálszárnyával” Földet érjen – itt nálunk, a kietlen Szaharában, a fölnőttek világában.

Antoine de Saint-Exupéry, francia író és pilóta, egy évvel világhírű kisregényének megjelenése után, 1944. július 31-én gépével ugyanolyan rejtélyes körülmények közt tűnt el a Marseille-i partoknál – ahova utolsó küldetése szólította –, mint ahogy azt A kis hercegben előre megjósolta. A szerep, amit önmagára osztott, végül utolérte. „Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde híres mondása, s bár az író-kalandor Saint-Exupéry örökre elveszett a világ számára, remekműve mind a mai napig az ötven legolvasottabb könyve közt szerepel.

Joann Sfar, francia képregényalkotó, napjainkban nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy e méltán sikeres alapművet képregényre adaptálja. A magányról, barátságról és az önzetlen, tiszta szeretetről nyilatkozó kisregény nemzeti kincsnek számít hazájában – nem meglepő hát, hogy többen is támadták ezért a merész kísérletéért. Kétségtelen, hogy egy ilyen nyilvánvaló opust lehetetlen úgy átültetni egy másik – ámde bár rokon – műfajba, hogy a befogadó ne érezzen folyamatos késztetést arra, hogy szigorú összehasonlításnak vesse alá az eredetit és az adaptált művet. Arról nem is beszélve, hogy Saint-Exupéry már maga is gazdagon illusztrálta regényét, jelentősen meghatározva annak képi világát.
Hogy végül Sfar verziója mégsem vallott kudarcot, bizonyítja, hogy a 2009-es Angoulême-i fesztivál gyermekzsűrije az év ifjúsági képregényének választotta A kis herceget.

Ritka, hogy egy friss és ropogós európai album még a megjelenése évében olvasható  magyar nyelven, azonban a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából ez a gyakorlat is meghiúsulni látszik, hiszen Sfar nagy vitát kiváltó alkotása itthon igényes kivitelű, kemény fedeles változatban jelent meg a kiadó gondozásában, épp csak pár hónappal a francia bemutatót követően. A remek fordítás Dunajcsik Mátyás munkáját dicséri, aki ezúttal – nagyon helyesen – a képregény szövegéből indult ki, ám a végeredmény méltó párja a Rónay György által fordított regény-változatnak is.

Bevallom, amikor belekezdtem, még számos előítélet motoszkált bennem, nehezen hittem el, hogy többet kaphatok egy tisztességesen tálalt, többnyire az illusztrációs hangsúlyra alapozó kötetnél. Végül kellemesen csalódtam: Sfar képes volt rá, hogy úgy nyisson új perspektívákat, váltson szempontokat a már ismerős történetben, hogy mindvégig hű maradt az alapműhöz. Megtartotta az eredeti fabula szerkezetét, kevés alkalomtól eltekintve, a regény szövegén sem változtatott, mégis, a képregény segítségével – amellett, hogy újra élhetjük kis hősünk kalandos kóborlásait – rácsodálkozhatunk azokra a mára már közhellyé kövült, silányodott alapigazságokra is, melyekre az elmúlt hatvanhat év kedvelt, de mechanikus idézet-kényszerei „mantráztak rá egy tetemes porréteget”. Pedig mindvégig ott tornyosultak az orrunk előtt.

Sfarnak minimum két jelentős nehézséggel is szembe kellett néznie az adaptáláskor. Az egyik, a regény már említett, Saint-Exupéry-féle illusztrációi, a kötöttség, amit az író rajzai jelentenek. A másik probléma pedig a történet filozofikus-bölcselkedő jellegéből fakad, abból az ellentmondásból, hogy a képregényes műfaj számára oly adekvát, igazán látványos, mozgalmas cselekmény szinte teljesen hiányzik az alapműből.

Sfar a szereplők ábrázolásakor gondosan megtartja azok archetipikus, ikonikus jellemzőit. Emellett sajátságos stílusa – izgága, hullámzó és érzékeny vonalvezetése, amely leginkább a kereső, a külvilágot maníroktól, előítéletektől és beidegződésektől mentesen, finoman letapogató, az arra rácsodálkozó gyermekrajzok világához hasonlatos – leheletnyit mégis átírja, -fogalmazza az eredeti figurákat és környezetüket. Megtartja viszont a szükséges fogódzókat, nem követ el „szentségtörést”. Mindamellett jelentős újításokkal is él: például a kis herceg hatalmas, kifejező szemei ragyogó szenzorokként tolmácsolják aktuális érzelmi hullámzásait, így óhatatlanul is felidézik bennünk a keleti képregény hatását, a manga stílusjegyeit.
De finom és találó utalás a király figurájának „übüsítése” is. A gyökérszerű csápokként tekergő, gümőkké korcsosuló szervei párhuzamot vonnak Alfred Jarry rémes szüleményével, a hatalomtól megtébolyult, megalomán uralkodóval.

A telített, finomabb tónusátmeneteket száműző felületek, a nagy gonddal megválogatott és egymás mellé rendezett színek minimalizmusa kellemesen kiegészíti a tollrajz szálkás rengetegét, mindamellett megidézi a klasszikus képregényes eljárások hagyományát. (Hogy példaként csak az Hergé-féle Tintin kalandjait említsem.)
Érdemes még megemlékezni az éjszakai égbolt gyakorta visszatérő, indigós hatású kékjéről, amely nem csak hogy egyfajta védjegyévé válik a kötetnek – a borítót is nagyrészt ez a szín uralja –, de legalább olyan erős transzcendenciával bír, mint Yves Klein vagy Derek Jarman hasonlóan emblematikussá nemesedett Blue-ja.

Az igazán izgalmas megoldást én mégis abban látom, ahogy Sfar, mintegy harmadik, kívülálló személyként, egy időben és (metafizikus) térben is távolabb álló szemlélőként, magát Saint-Exupéry-t is belerajzolja a képregénybe – mintha egyszerre látna rá az íróra és annak fantáziájára, a magány és elesettség teremtette kis hercegre. Ezzel a gesztussal megtartja a szükséges distanciát, megadja a kellő tiszteletet, de egyszersmind önmagát, mint rafinált „bábjátékost” is elhelyezi a kontextusban.

Sfar maga a naiv és egyben progresszív romantikus. Ahhoz a friss, nyers és egyszerre érzéki gesztusokkal operáló, a közvetlenséget és egyszerűséget újra felfedező alkotók generációjához tartozik, akik a klasszikus francia-belga iskolával ellentétben, szabadon elrugaszkodnak az anatómiai következetességtől, az évtizedek alatt kiérlelt és bevált stílusjegyektől és vetik magukat a kísérletezésbe. Míg Uderzo, Franquin vagy Janry a kerekded, lendületes, szépen ívelt formák, a biztos kéz „megszállottjai”, addig Sfar, Larcenet, Trondheim vagy Blain éppen az esetleges, a kifejezést nem a dekorativitásban, a kalligráfia esztétikumában, hanem sokkal inkább a gyerekrajzban, a kötetlen, lírai megfogalmazásban találják, amely hasonlóságot mutat Jean Dubuffet munkásságával, illetve azokkal az „art brut” kategóriás rajzokkal, melyek képzetlen vagy pszichésen sérült személyek spontán művei.

A Sfar-féle kis herceg világa talán ezért is áll olyan közel a gyerekekhez vagy a gyermeklelkű, nyitottabb felnőttekhez. Erőteljesen stilizáló, a való világ formáit csak jelölőként alkalmazó tolmácsolásában a kusza ábrák textúrája „felszakad” és megmutatja magát egy belső univerzum, a romlatlan, tiszta lényeg, az örök arkhai – mindaz, ami a szemnek egyébként láthatatlan. De talán nem ez lenne az alapmű üzenete is?

Végül ejtsünk szót a másik jelentős problémáról, amely Saint-Exupéry művének adaptálásakor felmerülhet.
A kis herceg, némi túlzással, a létbölcselet képes mesekönyve, bájos bevezetés a filozófiába és mélylélektanba – nem kevés egzisztencializmussal és szentimentalizmussal fűszerezve. A regény azonban kevéssé a cselekményben, mint inkább a szereplők párbeszédeire kihegyezve, illetve az író narratíváján keresztül fogalmazza meg magát. Mivel a képregényben Saint-Ex is megjelenik, így a mesélő szerepét a képek veszik át. Sfar a látványos, mozgalmas akciók hiányát leginkább a sűrűn alkalmazott nézőpontváltásokkal, a távolságok variabilitásával, illetve a helyenkénti váratlan, de kifejező, az aktuális érzelmekhez remekül alkalmazkodó színváltásokkal kompenzálja.

A képregényekben jártas olvasóknak szokatlan élmény lehet, hogy a jól ismert, rajzolt hangeffektusok gyakorlatilag hiányoznak a kötetből. Igaz, a szerzőre egyébként sem jellemző, hogy gyakran használná őket – A rabbi macskájában sem igen találkozunk velük –, de egy regényfeldolgozás esetében, ha csak a cselekmény nem indokolja – például a Rejtő-Korcsmáros képregények látványosan(!) csattanó balegyeneseinél –, manírnak is hathat az erőltetésük.

De a tájékozott képregényolvasónak az egyenlő arányú keretháló, az állandó, kétszer hármas panelfelosztás is azonnal feltűnik. Mintha egy filmszalag kockáit látnánk kiterítve, szabályosan egymás mellé fektetve. A képregény a különböző hangsúlyeltolódásokat – vonatkozzon az az idő múlásának érzékeltetésére vagy más, fontos szempontokra – nem csupán egy adott panel keretei közt képes megmutatni, kifejezni, de azt magának a panel méretének, formájának játékával is artikulálni tudja.
Sfar látszólag lemond erről a kézenfekvő lehetőségről, pedig nem tesz mást, mint egy másik perspektíva felé nyit – leginkább filmes felfogásban gondolkodik, a stroyboardok egységes keretrendszeréhez hasonlatosan, kötött képarányokon belül, kompozíciós és gesztusalapú megoldásokkal érzékelteti a történet ritmusát. Ráadásul ebben az esetben az oldal összképe is sokkal kiegyensúlyozottabb marad. Leginkább a kötött versformák alkalmazásához tudom hasonlítani ezt a módszert, ráadásul a hatos panelhálóval olyan képregényes nagyságok is előszeretettel éltek, mint például az amerikai sztárrajzoló, Jack Kirby.

A kifejező léptékváltás talán legszebb példája a történet utolsó oldalán mutatkozik meg, amikor Sfar, elhagyva a szöveget, egyfajta prológusként, a Szaharában veszteglő repülőgépet teszi meg főszereplőnek. A már-már antropomorf gépóriás mozdulatlan tömege a plánváltásokban, a nézőpontok logikátlanul kapkodó-kereső egymásutániságában mintha azt kérdezné tőlünk/általunk: hová tűnt el a kis herceg, hová Saint-Exupéry, hová a tiszta, gyermeki lélek – ebből a kietlen, fölnőtt világból?

Hasznos linkek:

A Page des libraires interjúja Joann Sfarral a Vad Virágok Könyvműhely honlapján.

Wostry Ferenc ajánlója a KönyvesBlogon.

Santito beszámolója a Geekzblogon a magyar változat Francia Intézet-béli bemutatójáról.

A Vad Virágok Könyvműhely videóajánlója a kötetről: 

„Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
– Kacagni tán soha nem is tudott –
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.”
(József Attila: Ősapám)

A Magyar Képregény Akadémia tagsága a múlt év folyamán szegényebb lett egy tehetséges, fiatal alkotóval: Bardon Barnabás, alias Saban, egy időre felhagyott a képregénykészítéssel és energiáit inkább a képgrafikára és a festészetre fordította. Persze Barna döntése  nem volt meglepő, hiszen jelenleg is a Képzőművészeti Egyetem festőszakának hallgatója. Azt sem mondhatnám, hogy váratlanul ért a dolog – azt hiszem, hogy az a módszer, látásmód vagy alkotói attitűd, amivel ő rendelkezik, csak nagyon nehezen viseli a képregény epikus, történettel „terhelt” követelményeit, bár tény, hogy ha a műfajban elkövetett munkái magát a klasszikusan értelmezhető sztorit „le is dobták” magukról, azért az egymást követő panelek dinamikája, egymásból következő ritmikája, a kompozíciók összefüggő, de gazdag variábilitása nagyon is jelen volt az oldalain.

Pár poszttal korábban már idéztem Barna – ott Zsombor (merthogy több álnéven is publikált) –, a Vismajor Kávézóban kiállított lapjaiból, ezúttal viszont a legfrissebb, Bikatáltosokat „feldolgozó” grafikáiról ejtsünk pár szót.

Egészen meglepő, hogy mennyire tudatosan építi fel ezt az új sorozatát – ennél már csak az a meglepőbb, hogy a végeredményen semmiféle erőlködés nem fedezhető fel. A képeket követő magyarázat is inkább csak kiegészíti a lapokat, ha nem találkozunk vele, a grafikák önmagukban is hatással vannak ránk, kerek egész művek. Tulajdonképpen a végső szöveg sem magyarázkodás, pusztán eligazítás azon nézők számára, akik nem feltétlenül rendelkeznek a szükséges ikonográfiai ismeretekkel.
Korábbi, torzszülötteket és számkivetett nyomorékokat ábrázoló munkáihoz képest, most egy egészen új irányt észlelhetünk – szemben a kitaszított, stigmatizált szerencsétlenekkel, e táltosok magabiztos, robusztus, megnyugtató jelenléte és a „portréikat keretező” szövevényes-kacskaringós motívumvilág sugárzó, felszabadult örvénylést teremt. Félelmetesnek is érzékelhetnénk ezeket a stilizált, uralkodói pózba „merevedett”, szent és sérthetetlen monstrumokat, ám mégis, számomra inkább megnyugvást sugároznak, oltalmat nyújtanak – de legalábbis a menedék ígéretét. Örvendetes, hogy Barna ilyen őszintén, sallangmentesen – és ami számomra a legfontosabb: a szentimentalizmust és a mostanság újra divatos nemzeti-népi giccs retrográd fülledtségét és együgyűségét elkerülve – fordul oda és kér „útbaigazítást” az ősi magyar monda- és motívumvilág őrzőitől.
Míg korábbi, perifériára taszított nyomorultjai éppen a teremtett élőlény sérülékenységét és vele szemben, a másságot nehezen toleráló, ösztönből merítkező tömeg kérlelhetetlen ítélkezését vették górcső alá, addig a bikatáltosok jelenléte inkább összekovácsol, felemel, egységbe rendez és megnemesít, reményt ad. Egyetemes, a felsőbb szférákat az anyagi világgal összekötő, minden „intézményen” – így a valláson is – kívül- és felülálló, biztos entitást fogalmaznak meg – egyben archetípusát is mutatják annak a jelenlétnek, ami a héroszi tulajdonságokkal is rendelkező, félig emberi, félig pedig állati lét hermetikus egységét magában foglalja.

Barna munkái nem nélkülözik a képzőművészeti előzményeket: Vajda Lajos (balra: Barátok (1937) című rajza) hálószerűen egymásra „kopírozott” vonalai, útvesztői hasonlóan „eresztik egymásba” a különböző képi struktúrákat – és így az autonóm jelentésrétegeket is –, hogy végül új minőséget teremtsenek. De elnézve a bikatáltosokat, eszembe jut még Kondor Béla vagy Nagy László munkássága is – a népi-paraszti jelképrendszer, a kereső, finoman hajló, rusztikus, magányos vonalak szövete – melyek gyakoribb találkozási pontjaiból helyenként fenyegetően sűrű „fekete lyukak parázslanak” – mind-mind megidézik ezeket az elődöket. (Személyes véleményem, hogy talán túlságosan is.)

Ha már felemlegettem korábbi, torzszülötteket ábrázoló grafikáit, a következőkben elolvashatjátok a 2007. decemberében írt megnyitószövegemet, amit Barna – az Ybl Palotában rendezett – kiállításához írtam:
 

Bardon Barnabás kiállítása elé
(2007. december 18. – Ybl Palota Művészeti Központ)

1932-ben, pár évvel az első hangosfilm megjelenését követően, az USA filmgyártásának talán egyik legtébolyultabb és -kísérletezőbb időszakában mutatták be Tod Browing rendező nagy botrányt kavart munkáját. Ma már egyértelmű, hogy a Freaks (Szörnyszülöttek) a mozgókép olyan nagymestereire gyakorolt maradandó hatást, mint David Lynch, Tim Burton vagy éppen – a képregényírásban is igen termékeny és kiváló – Alejandro Jodorowsky. A felsorolt nevekből is kitűnik, hogy Browing a bizarr hangvételű alkotással – amelynek inspiráló szelleme mind a mai napig tapasztalható – egy olyan műfajba pumpált friss vért (sic!) hajdanán, amely a természeti népek mitológiájától, a gótika ködös évszázadain át, végül a 19. századi romantikus irodalomban találta meg a megérdemelt támogatást és válhatott visszajáró „kísértetté” a művészetek fellegvárában. Talán nem véletlen, hogy a „szörnygyárost” kortársai a „mozgókép Edgar Allen Poe-jának” becézték, aki második kultfilmjével, a Freaks-szel szinte csak egy orrhossznyira maradt le első klaszikusától, az 1931-ben bemutatott Drakulától – rispect Bela Lugosi!

 A Freaks korabeli plakátjai, illetve Jodorowsky El Topo című filmjének kockája.

Hamarosan rajongójává váltam a kacska, de ízes kézfejeknek, a gabalyodó végtagoknak, a köszvényesre kopott könyököknek, a csíkozott harisnyára rántott, századelőt idéző lábbeliknek – mintha Óz birodalmának keleti boszorkányáról emelték volna le a házikót, nem volt kétségem affelől, hogy a hegyes, feketén fénylő süvegek hamarosan felkerülnek az ádázul vigyorgó kiborgokra. Az üszkös koponyák legtöbbjét mégis csörgősipka „csinosította”, néhol baseball-sapka vagy királyi süveg. Karakterek sokasága, mindenre elszánt hadseregek sorakoztak a lapokon, alig győzték viselni a temérdek lámpást, trombitát, harsogó gramofont, testükből huzalok, komplett csőrendszerek kacskaringóztak – a lencseszemű mamelukok mintha csak egy nyirkos, árnyékos sikátorból kémlelték volna az Elveszett gyerekek városát. A kaján intrikusok mellett szép számmal álltak bevetésre a túlszerszámozott kamikázepilóták, egy sosemvolt korszak retrográd harcosai. Már csak egy történetre vártak, egy jó tollú íróra, drámára, hogy kitombolhassa magát végre a steampunk.

Barnabás (akkor még Saban) korai figuratervei

Itt állok a megnyitó szerepében, immár mellettem az alkotó, köröttünk a falakon ismét különös és meghökkentő figurák várják a mustrát, de ezúttal kész, kerek egész, önálló grafikákként. Vonásaikban sok helyütt idézik a kiborg korszak alakjait, illetve a különböző tölcsérformák és az ismerős fejfedők felbukkanása mind-mind átmentett relikviáknak minősülnek, ellenben a megfogalmazás módja, az eszközök használata jelentősen változott, finomodott, s nem csupán a lazúros ecsethasználat, a festőiség hangsúlyossága folytán, de az egyes kreatúrák jellege is sokkal inkább koncentrál a belső tartalomra, a személyes tragikumra, magára a személyre. Valahol, ez a líraibb hangvétel többet is mutat meg a figurából, mondhatni a múlt harsányabb, kimondottan képregényre termett hősei feltétlenül történetíróért kiáltottak ahhoz, hogy szereplőivé válhassanak egy, a játékban, végigvezetett konfliktusokban kifejezhető drámának, e kiállítás lapjai viszont tökéletesen magukban hordozzák azt – egy teljes sors súlyát. Ám hiába a szemléletváltás, Barnabás bolondjai, szerencsétlen sorsú torzói cseppet sem veszítettek rútságukból, továbbra is igazi szörnyszülöttek.

A Freaks kissé közhelyszerű, filléres melodrámának tűnhet, ha elsiklunk a valódi mondanivaló, s annak meglepően érzékeny, humanista és egyben realista ábrázolása felett. A helyszín mindvégig azonos kerettel szolgál: vándorcirkusz „paravánjai” közt élik mindennapjaikat a korabeli mutatványosok – a ballerina, az erőművész, számtalan artista. Ami mégis különbözik a kortárs cirkuszok világszámaitól, az a temérdek groteszk és szánalmat keltő torzszülött felvonultatása, az a tény, hogy puszta nyomorúságos létük az egyetlen produkcióként szolgált a porondon. Ha a szakállas nő, a törpék, a szépséges sziámi ikrek, a tűfejű, a csontvázember, a végtagok nélkül született hernyóember – az Élő Torzó – vagy a félig férfi, félig nő hermafrodita csak éppen feltűnt a reflektor fényében, ha csak egy pillanatra is, de már nem takarta súlyos bársonyfüggöny fogyatékos alakjukat, a mohó és bizarra kiéhezett közönség már a pénzénél volt. Egyedül látványuk elég volt ahhoz, hogy világszámmá válhassanak, egy abszurd peepshow fogaskerekeivé, amelynek kapcsán joggal merül fel a kérdés: vajon a produkció mely oldalán álló fél a betegesebb, e születetten nyomorék társulat kreatúrái vagy azok, akik fizetnek a szokatlan műsorért? Vajon képesek vagyunk-e elszámolni önmagunkkal, mikor kíváncsian a függöny mögé lesünk, elegendő-e a puszta szánalom, a borzongó lesajnálás, hogy aztán a pillanat varázsát feledve, sietősen hátráljunk vissza a „normálisok” világába? Tehetünk-e többet azon túl, hogy az amorf teremtményeket gombostűre tűzzük, mint különös rovarokat, s ha némi szombat esti vacogásra vágyunk, előhúzzuk őket a fiók mélyéről?
Minderre számos alkotás próbált már választ keresni, emlékezzünk csak a már említett David Lynch Elefántemberére!

Balra fent: a Freaks társulata – balra lent: Prince Randian, az Élő Torzó.
Jobbra fent: az Elefántember Lynch filmjében.
Jobbra lent: a Freaks ballerinája, mint kacsanő

Barnabás társulata köröttünk figyel e falakon. Számtalan pislogó, görcsösen szorongó vagy éppen kínosan vigyorgó szörnyszülött. Ez a feszült derű azonban nem több álarcnál, bemerevedett szerepnél – maga az archaikus mosoly. Hát persze, hogy e torz manézs alakjai is a mulattatás, az attrakció mellett kötelezték el magukat, hiszen látszólag minden csak jobb lehet annál a megvetésnél és kitaszítottságnál, amit egyébként, a mindennapok szürke rengetegébe szorult sorstársaik elviselnek. Első látásra rokonságot mutatnak Joel Peter Witkin preparált nyomorékokat, trancsírozott emberi korpuszokat ábrázoló fotográfiáival, illetve Kőnig Frigyes, spirituszban lebegő, anatómiai pontosággal ábrázolt torzszülöttjeivel.

1–3: Joel Peter Witkin munkái.
4: Kőnig Frigyes: Rajz a Harmonia perturbata c. kötetből

 
Míg az egykedvűen kuporgó és trombitálgató törpe csúcsosodó koronájával, púpos testtartásával óhatatlan felidézi bennük III. Richárd alakját, addig a posztamensként szolgáló kerekasztalra ültett, s csipkés-fodros babaruhába erőszakolt vízfejű gnóm egyértelműen a Notre Dame-i toronyőr analógiája. Arra, hogy egyes szörnyszülöttek mennyire görcsösen ragaszkodnak a rájuk kényszerített szerephez – csak nehogy felfedjék natúr rútságukat! –, jó például szolgál az a cukorsüveges, kacskaorrú törpe, aki teljes egészében összenőtt a szerephez elengedhetetlen attribútumával, egy jókora rézfúvóssal. Képpárja, a masnis-loknis kisleány könnyebbsége, hogy négy kézzel jött a világra, így a súlyos trombitát, mely egyenes folytatása kis babaarcának, játszi könnyedséggel kezeli. Mik ezek, ha nem finom utalások Barnabás korábbi korszakára, a kiborgok „hadseregére”?

Személyes kedvenceim mégis a két, néhol három tagú sziámi ikrek, illetve az az egypetéjű ikerpár, akik végtagok híjján azt a rövid távolságot sem képesek legyőzni, ami kettejük közt a képen fennáll. Ölelésre vágynak, az egymással megosztott magányra, amit nyomurult sorsuk folytán hiába is várnának környezetüktől – ám még ezt a társas magányt sem képesek elérni, nem úgy, mint a látszólag szerencsésebb sziámi ikerpár, a fejüknél összenőtt, frivol kosztümben visító lányok. De vajon melyik az elviselhetetlenebb állapot? Az örökös rabságban szüntelen együvétartozás vagy önmagam szakasztott tükörképének folyamatos szemlélése és egyben elérhetetlensége? A murénaszájú tündérek talán keserűbb sorsa jutottak, mint a Freaks szépséges Daisy és Violet Hiltonja, mivel ők még csak nem is bájosak. Fogazatuk fenyegetően villogtatják, s mintha sorstársaik jajjszavaként sziszegnék a hézagok közt: „Törött fésű, adj fogat. / Szobor, add át arcodat. / Bõröm sincs és csontom sincs, / belemen lóg a bilincs.” De nem csupán Weöres Sándor és Pásztor Béla strófáit juttatja eszembe e kiállítás. Mikor a saját fejét mohón és lázasan ölelő leánytorzóhoz érek, a bizarr beteljesülést mutató figura alá egyértelműen odakívánkoznak Vészi Endre sorai: „s meggörbülnek a vastraverzek, / a liliputi nő rohan, / kezében saját nagy fejével, / s a reflektorok komolyan, / kénsárga, erős sugarakkal / felsöprik ezt a nagy manézst, / szétszerelik a paripákat, / a hasfelmetsző elteszi a kést.”

Ahogyan Browing felkavaró, humanista meséje, úgy e kiállítás panoptikuma is többet enged láttatni puszta cirkuszi attrakciónál, a mimikri múlékony varázsánál – újabb függönyt hajt el előlünk, „mezítelenre" vetkőzteti és a lehető legközelebb emeli e nyomorultak lelki világát, mintegy pillanatnyi sorsközösséget teremt, lehámozza a meghökkentés álarcát és e torzszülöttek tekintete pőrén, majdhogynem vádlóan döfi át a néző lelkiismeretét, artikulálja a helyzet abszurd mivoltát. A környezet szinte teljes elhagyása mégcsak ráerősít a figurák magányára, illetve új, valóban lényegi szempontokat teremt – mindössze pár kellék, antropomorf tárgy kerül a térbe. A hiánnyal Barnabás nem csupán hosszas analizálásra késztet bennünket, de ílymódon mágikus vonásokkal is felruházza ezeket az ábrákat, hasonlóan a kártyalapok mátrixaihoz.
A Tarot huszonkettedik lapja a bolondot ábrázolja. Bolond, rút, együgyű, púpos, karikalábú, csörgősipkás nyomorék – nem csupán a világ folyásán, a „nagy játékon” kívülálló, hanem a Tarot köréből, a huszonegy lap egészéből is kilóg, tulajdonképpen száma sincs. Más játékokban ő a Fekete Péter, a Jolly Joker. A kutyák megkergetik, az emberek megdobálják, mulatnak nyomorúságán. A szörnyszülöttek esszenciája.
Nem véletlen, hogy esetenként a megalázott lény szembefordul támadóival. Hogy egy képregényes példával éljek: Frank Miller 300 című opuszában az a torzszülött árulja el Leonidasz hadseregét, aki szerencsésen megúszta a Taügetoszt. A spártai nyomorék ugyanúgy bosszút állt az őt kirekesztők társadalmán, ahogy Browing társulata is az erőművészen, csakogy az utóbbi puszta szórakozásból tette gúny tárgyává a szerencsétleneket.

A Tarot 0? 22? lapja: a Bolond – Frank Miller: 300

 
A korai kiborgok szerkezetét a vonalas grafika határozta meg, az érzékenyen hullámzó vagy éppen erőteljesen karcoló kontúrok és jelzésszerű satírozások finom utalással bírtak a múlt századelő kiváló festőjére, Egon Schiele rajzaira. A torzra és a groteszkre fogékony osztrák művész törekvései egyértelmű párhuzamot mutatnak Barnabás világával – még a most bemutatott, festői korszak teremtményei is magukban hordozzák ezt a későszecessziós atmoszférát.
Majd ismét egy képregényfüzet került figyelme középpontjába: a Freaks of the Heartland-ban – micsoda véletlen egyezés! – Greg Ruth bámulatosan elegánsan és biztos kézzel kezeli az ecsetet, a szinte monokrómban tartott, borongós hangulatú dráma, az akvarell mesteri alkalmazása folytán Tod Browing méltó követőre talált. Talán éppen e remek komix hatására történt, de a vonal hatalmát Barnabásnál is szép lassan feloldotta a lazúros ecsetkezelés, az egymásra simuló, levegős-hártyás felületek, a téma líraisága így könnyebben át is szüremlik. Mostanra két, nem is olyan távoli stílusa egyesült, ezt követhetjük nyomon az itt kiállított munkákon.

Egon Schiele rajzai

Hölgyeim és Uraim, kedves egybegyűltek! Hogyan is harsogta a Freaks elején a konferansz? Csak tessék, csak tessék! Csak közelebb, csak közelebb! Kezdődhet a rémületes freakshow! Igazi látványosság!