Meglepő – de legalábbis szokatlan –, hogy a kArton Galéria és a margitszigeti víztorony Kilátó Galériája is majdnem egy időben keresett meg azzal, hogy lenne-e kedvem szerepelni egy-egy munkámmal az éppen aktuális kiállításaikon. Ami ebben újszerű konstelláció, hogy míg az előbbi egy képregényes, addig az utóbbi egy képzőművészeti profilú tárlathoz kért anyagot.

A kArton Galéria a június 19-én és 20-án megrendezett Lyoni Képregényfesztiválon kapott rá lehetőséget, hogy a Raconte-moi la Terre (‘Meséld el nekem a Földet’) hangzatos címre hallgató könyvesboltban és kávézóban magyar képregényalkotókat is bemutathasson. Maga a kiállítás június 7. és 27. között volt megtekinthető, a megnyitó pedig június 11-én volt.

A galéria rajtam kívül (aki a balra látható – és a Pinkhell 6. számában publikált – Mélypont című stripjeimmel szerepeltem) még további négy magyar művész (Filó Vera, Felvidéki Miklós, Lanczinger Mátyás és Odegnál Róbert) munkáival igyekezett egyfajta keresztmetszetet, „pillanatnyi” áttekintést adni a hazai képregényes paletta igencsak eklektikus stílusirányzataiból.

Dombrádi Júlia, a projekt kurátora, az alábbi videóban utal is erre a sokféleségre, színességre, a teljesen különböző felfogások együttes jelenlétére – ami persze nem feltétlenül csak magyar specialitás, bár elképzelhető, hogy egyesek fejében a „távoli”, kis országok művészetéről olyan kép élhet, hogy azok valamiféle egységes jelleget kell, hogy mutassanak. 

A Raconte-moi la Terre kávézóban készült fotók egyikén maga a fesztivál elnöke, Alain Ravouna (balra), Dombrádi Júlia (középen) és a fesztivál főszervezője, Matthieu Diez (jobbra) is összeállt egy csoportkép erejéig:



Zalabai Csilla a Göncöl Alapítvány képviseletében keresett meg azzal, hogy az impozáns margitszigeti víztoronyban egy jubileumi kiállítássorozathoz toborozzon. A szervezet 1986-ban nyitotta meg első tárlatát, az akkor már sikeresen felújított és átalakított épületkomplexumban, így az idei év lesz a 25. kiállítási szezon, amit méltóképpen szeretnének megünnepelni.



Idézek a leveléből:
„A huszonötödik évforduló mindig nagyobb ünneplésre ad okot, egyben a végleges „felnőtté-válás” kora is, amely megkívánja a visszatekintést. Ebből az apropóból állt össze a 2010-es szezon kiállítás koncepciója. Egy négy részből álló kiállítás-sorozatot tervezek, amelyben az elmúlt sok-sok év mindegyike megjelenne a kiállítók által.

A kiállítás-sorozat címe Anagramma lesz, amely tükrözi a kiállítás koncepcióját. A kiállítás-sorozat a szójáték alapgondolatára épül, vagyis a korábbi kiállításokat alapul véve, egy-egy alkotót kiválasztva jönnek létre a teljesen új értelmű kiállítások. Ugyanakkor érvényesül benne az a kiállítás-sorozat megtervezésénél figyelembe vett alapelv is, hogy a teljes sorozat reprezentálja az elmúlt évek kiállításait, hogy minden terület, és minden kiállítási szezon, és a lehető legtöbb korábbi kiállítás egyenlő arányban és hangsúllyal kerüljön bemutatásra.

A bal oldali képen Szurcsik József és F. Farkas Tamás munkái,
míg a jobb oldalin az én Jubileum képem látható.

A négy kiállítás-rész az alábbi alcímeket kapta: Szinergia – Torzió – Mintaív – Nagyító. Ezek a kifejezések egyrészt szabad asszociációs lehetőséget adnak, másrészt köthetőek az egyes művészeti ágakhoz, valamint a víztoronyhoz, mint építészeti műtárgyhoz. Illetve a kiállítás-sorozat címében meghatározott szójátékot is folytatják, ugyanis a szavakból – a merev szabályokat félretéve – anagrammaként kirakható a „margitszigeti víztorony” kifejezés.”

A Szinergiára végül a 2004-ben festett és a Bartók 32 Galériában kiállított Jubileum II. (Hermész a kis Dionüszosszal) című képemet küldtem. Egyrészt azért, mert Csilla kérése is az volt, hogy inkább az olaj-vászon technikával készült képeket részesítsük előnyben – a korábbi munkáim többnyire vegyes alapanyagokból összeállított installációk voltak –, másrészt nem tudtam nem asszociálni a kiállítássorozat apropóján a címbeli azonosságra.

Mivel a képek mellett minden alkotó elhelyezhetett egy rövidke szöveget is, így végre bepötyögtem Rényi András megnyitószövegéből azt a részt, ami az akkori képeimre vonatkozott. Mielőtt azonban bemásolnám ide, felhívom a figyelmeteket arra, hogy a kiállítás még július 5-ig (minden nap 11.30-tól 19.00 óráig) megtekinthető – egy kellemes szombat délután például családi programnak sem utolsó elzarándokolni a toronyhoz.

„És végül itt van egy harmadik típusú fotóhasználat, tekintettel egy megint más szemre – Fehér Zoltáné. Az ő nyersanyagai – szemben Kazovszkijéval – maguk is fotótörténeti ikonok: az elmúlt századforduló híres-hírhedt aktfotósának, Wilhelm von Gloedennek (bal oldali kép) ama sokszor reprodukált remekművei, amelyeket vagy húsz éven át készített mezítelen serdülő fiúkról. A porosz származású báró, aki birtokai jövedelmének hála, életét az oly kedvelt Dél-ltáliában tölthette, homoszexuális hajlamainak engedvén, rajongva keresi és meg is találja a hihetetlen szegénységben élő szicíliai falu, Taormina parasztgyerekeinek társaságát. A faluközösség nagyvonalú mecénásaként jótékonykodik, s közben fotózni kezdi, homoerotikus vágyai esztétikai tárgyává teszi őket. így válik belőle lassan a kompromisszummentes önmegvalósítás programját hirdető radikális művész, aki a faragatlan, közönséges parasztfiúk tapintható közelségében végül is az egész európai humanista örökség csődjét tapasztalja meg. Modelljeit ókori romok tövébe, klasszikus antik szobrok pózába állítja, fuvolázó pásztorok békés idilljét játszatja el velük – mintha a lepusztult, kietlen szicíliai vidék maga volna a megtalált Árkádia, az elveszett aranykor visszatérése.

Fehér Zoltán parafrázisai máshová helyezik a hangsúlyt – arra az elszántságra, ahogy Gloeden elhárítja az esztétizálás lehetőségét és ehelyett ama bizonyos prezenciára, az expozíció őseseményére irányítja a figyelmet. Fehér nagyon is jól látja, hogy az ikonográfiái kellékeikbe bújtatott nyers, vad, szabálytalan szépségű fiúk mennyire sután néznek – vagyis, hogy milyen távol is vannak a klasszikus szépségkultusz teljesség-idoljai, a diszkoszvetők, Apollók és Tövishúzók az eleven, egyedi, akkor és ott-létezés irgalmatlan vonzásától: hogy egy piszkos köröm, egy csapzott hónalj punctuma milyen erővel képes porba dönteni a legnemesebb antik szoborgalériák örök szépségeszményeit, amelyek mind a távolság megbékítő fehérjébe szeretnének burkolózni. Fehér Zoltán médiális csavarral megfestett fotóin, megfejelve neoplaszticista hengermotívumokkal – ami csökkenti ugyan a prezencia gloedeni radikalizmusát, és nietzschei penetranciával terhelt jelenvalóságát, s közéjük a műtörténeti reflexió historizáló, ha tetszik, ironikus filterét helyezi – mégis ezt tekinti origónak, ehhez viszonyít.”

Rényi András esztéta

(Elhangzott 2004. január 13-án a TesTTeszTTúrák c. kiállítás megnyitóján, a Bartók 32 Galériában)

(A helyszíni fotókért köszönet Dombrádi Júliának és Zalabai Csillának.)