Meleg alkotók és tematika a kilencedik művészeti ágban
(Áttekintés az amerikai, európai és a japán képregény történetéből)

II. rész: Manga – a japán képregény

Az összefoglalót írta és az illusztrációs anyagot válogatta:
Kálovics Dalma

Bevezető
Japán történelme folyamán mindig máshogy kezelte a homoszexualitást, mint a nyugat, soha nem ítélte el, egyáltalán nem volt morális kérdés. Az olyan egynemű közösségekben, mint például a buddhista szerzetesek és a szamurájok között bevett gyakorlat volt, shudou néven gyakran része a mester-tanítvány kapcsolatoknak. Nem köthető össze teljes mértékben, de szorosan kapcsolódik a homoerotikus kapcsolatokhoz a tradicionális, szép, feminin fiú ideálja, a bishounen, aki férfiakat és nőket egyaránt vonz. Bár a leszbikus szerelem soha nem kapott olyan visszhangot, mint a férfiak szerelme, a japánok a történelem során ehhez is elfogadóan viszonyultak. Ez a szabad légkör a 19. század végén, a viktoriánus erkölcsök elterjedésével szűnt meg, amelynek következtében a shudou gyakorlata teljesen eltűnt. A huszadik században a fiúszerelem a tömegkultúrában tért vissza, először esztétikus, a szépségre nagy hangsúlyt fektető regényekben, amelyek – egy sor hasonló nyugati filmmel együtt – egy csapásra népszerűvé váltak a női közönség körében. Bár a melegek és leszbikusok Japánban is olyan problémákkal küzdenek, mint a világon bárhol, azzal soha nem volt gond, hogy ez főszerepet kapjon a tömegkultúra legkülönfélébb termékeiben. Így vált például egy fordulattal a női rajongás tárgyává a bishounen és a fiúszerelem.

Boys’ love

Hagio Moto: Touma no Shinzou (Thomas szíve)
Hagio Moto 1973-as Touma no Shinzou-ja nem a legelső fiúszerelmet megjelenítő manga, de az egyik első klasszikus, amely az új műfaj minden jegyét magában hordozza. A melegmotívum a hetvenes években találta meg útját az éppen megújuló shoujóba, a lányoknak szóló mangába. Az alkotók, akik ugyancsak rajongói voltak a meleg kapcsolatokat megjelenítő regényeknek, filmeknek, mint a szerelem egy formáját emelték be a fiúk, illetve a lányok közti szerelmet képregényeikbe. A szerzők a szerelem legkülönfélébb megjelenési formái mellett a nemi szerepeket is vizsgálták, és hogy a japán társadalom kötöttségei ne korlátozzák a történeteket, ezeket térben és időben távolra helyezték, illetve ugyanennek köszönhető az egynemű szerelem motívuma is.

A szexualitás egészen Takemiya Keiko 1976-os, Kaze to Ki no Uta című klasszikusáig nem jelent meg a shounen-ainak elnevezett új műfajban, itt azonban mindjárt az első jelenetben, ami meghökkentette az olvasókat, ám hamar népszerűvé is vált. A shounen-ai alapvetően nem a szexualitásról szól, hanem a drámai történetekről, az összetett érzésekről, bonyolult kapcsolatokról, illetve még inkább a szépségről, ezért is vált innentől a műfaj, illetve a lányoknak szóló manga számára alapvetővé a feminin szépségű, fiatal fiú tradicionális japán ideálja, a bishounen. A shounen-ai karakterei kevésbé fiúk, inkább egyfajta androgün nemtelenséget testesítenek meg, és egyben lehetővé tették az alkotók számára, hogy az alárendelt női szerepből kitörve vizsgálhassanak helyzeteket és egyenrangúbb kapcsolatokat.

Takemiya Keiko: Kaze to Ki no Uta (A fák és a szél dala)
A Kaze to Ki no Uta egy régi kor drámai története, ahol az igaz szerelem és a mértéktelen dekadencia kerül szembe egymással. A szőke, angyalarcú Gilbert máig a mangatörténelem egyik legnagyobb csábítója.

Takemiya Keiko: Hensoukyouku
(Variációk)
Takemiya Keiko a továbbiakban is hű maradt az európai környezethez, de itt már a legkülönfélébb kapcsolatokat és életeket kíséri végig.

 

Minami Ozaki: Bronze – Zetsuai since 1989 (Kétségbeesett szerelem 1989 óta)
A nyolcvanas években – a szépségcentrikus shounen-ai mellett – az amatőr képregényben, a doujinshiben jelent meg először a férfikarakterek közti szexualitás – legtöbbször könnyed, erotikus történetekben, amelyeket yaoinak neveztek el. A fogalom mozaikszó, amely épp azt emeli ki, hogy a történeteknek semmi értelme, csak a szexről szólnak, mégis ez fokozatosan hatott a mainstreamre, míg 1989-ben megjelent egy újfajta történet, amely komplex cselekményt és szexet egyaránt tartalmazott, a Zetsuai 1989. A Bronze és Bronze Restart című folytatásos történetek egy playboy énekes és egy focista drámai, birtokló kapcsolatát mesélik el, bár a drámaiságot kevésbé a melegek megszokott problémái testesítik meg. Itt kulcsmomentum, és máig jellemző a nőknek szóló, irreális műfajra, hogy a karakterek alapvetően nem melegek, csak éppen egy azonos nemű emberbe szerettek bele. Ennek ellenére, többnyire nem az új helyzet elfogadása jelenti a fő konfliktust, sőt, gyakran ez fel sem merül, így ritka az igazi coming-out, az ütközés a társadalommal és a környezettel. Ugyan ma már lényegesen több a meleg karakter bennük, ezeknek a fókuszpontja sem a valós problémákra esik, hanem inkább szerelmi, párkapcsolati zűrökre vagy más cselekményre.

A cselekményt, erős érzelmeket és erotikát tartalmazó történetek más nevet kívántak, így az új műfaj a boys’ love lett, amelyben a kilencvenes évektől sorozatban jelentek meg az újabb antológiák. Érdekes módon, a műfajtól még zsargonban is távol álló melegkultúrát érintõ „gay boom” is segítette a műfaj népszerűségét, amikor a meleg témák hangsúlyosabban helyet kaptak a médiában. Ekkorra alakultak ki bizonyos sztereotípiák a boys’ love karaktereire és például a szex különféle koreográfiáira, amelyeket némi egysíkúság és nagy irrealitás jellemzett, elvégre a női fantáziát voltak hivatottak kielégíteni – habár a műfajnak kezdettől vannak meleg, sőt leszbikus olvasói is. Általánosan jellemző volt, hogy a domináns karakter (seme) magasabb, idősebb, férfiasabb, míg a passzív (uke) kisebb, fiatalabb és nagyon feminin, személyiségre nem is igazán fiú vagy férfi, hanem inkább nő egy fiú testében, sőt, olykor a seme férfi mivoltához is fűződhet némi kétség. A megjelenített szex is távol áll a valóságtól, de a műfaj népszerűségét ez természetesen nem befolyásolta.

Nekokichi Ranma: Osakana wa Ame no Naka (A hálóban vergődő hal)
Az 1993-ban készült Osakana wa Ame no Naka jellegzetes képviselője a kornak – tipikus karakterekkel és egy elemésztő, lehetetlen kapcsolattal, ahol a feleket a társadalmi kötöttségek fojtják meg.

 

Kodaka Kazuma: Kusatta Kyoushi no Houteishiki (A romlott tanár egyenlete)
Az eredetileg a fiúknak szóló shounenmangából indult, ezért kevésbé virágos stílusú alkotónő 1993-as mangája frissítően hatott humorával. A fiatal Arisadának a gimnázium három évébe telt, mire meghódította az iskolaorvos Shibatát.

 

 
Ragawa Marimo: New York New York (u.a.)
Cain AIDS-es barátja halála után megkéri szerelmét, Melt, hogy házasodjanak össze. Ragawa Marimo 1995-ben indult mangája a New York New York eltér az átlagos boys’ love mangáktól, és nagy beleérzéssel sokkal valóságosabb történetet mesél el olyan témákkal, mint a coming-out, az AIDS, féltékeny kollégák, homofób barátok, vagy egyszerűen mint a különféle felfogások meleg életformákban és partnerkapcsolatokban. A realistább designt mutató képregény befejezése persze álomszerű házassággal és örökbefogadással végződik, de az amerikai környezetben játszódó történet mindenképpen a boys’ love ritkább, valóságosabb darabjai közé tartozik, amely típusból különösen a kilencvenes évek közepén készült több darab.

Ma a boys’ love sikere csúcsán áll, óriási mennyiségű mangával, egyre több animével és hangjátékkal – a nyugati piacokat is meghódította. Mára a műfaj, a cenzúra enyhülésével, explicitebb lett, korábbi szabályai enyhültek, változatosabbak a típusok, egyre több a nem „nőszerű” karakter, lehet idősebb vagy magasabb, sőt akár férfias is a passzív uke, és minden korosztályt megtalálunk a tizenévesektől a jól karbantartott ötvenesekig. A mangák jellege, iskolai vígjátékoktól, drámáktól kezdve, az üzletemberek életén át, az alvilági történetekig, bármi lehet és a szexualitás mértékének vagy adott esetben a fétiseknek megfelelően speciális antológiák vagy különszámok is léteznek. Bár számtalan komolyabb történet születik, amelyek akár a valóságból is meríthetnek, a műfaj elsődleges célja még mindig a női olvasók szórakoztatása.

Nitta Yuuka: Haru wo Daiteita (Átöleljük a tavaszt)
Nitta Yuuka 1999-ben indult népszerű mangája két felnőtt férfi kapcsolatát mutatja be, ugyan nem meleg vonatkozású, de reális problémákkal és az addig egyáltalán nem jellemző reverzibilitással vonzza az olvasókat.

Takanaga Hinako: Little Butterfly (Kis pillangó)
Iskolai románc lányos bishounenekkel – a régi klisék szerint – 2001-ből, de a történet reális családi drámát fest le.

 

Yamane Ayano: Finder no Hyouteki (A cél az objektívben) – bal oldali kép
Boys’ love minden témában előfordul, akár az alvilág szereplőivel is készülhet ilyen manga. Ezekben a domináns seme különösen uralkodó és birtokló.

Naono Boura: Yuuwaku Sentiment (Kísértő érzelem)
Az alkotó különösen szereti felrúgni a régi szabályokat, és előszeretettel alkalmaz nem csak idősebb, de kifejezetten érett férfiakat a passzív szerepben, ahogy azt a 2006-os Yuuwaku Sentiment is mutatja.


Minami Haruka: Yagami Doctor no Ai no Shinsatsushitsu
(Dr. Yagami szerelmi vizsgálata)
A doktor és nővér fétis csak egy a sok közül. Az ilyen történetekben, ahogy azt Minami Haruka 2006-os mangájában is láthatjuk, minimális vagy egyáltalán nincs cselekmény.

Uchida Kaoru: Sore de wa Mina-san (Akkor tehát mindenki)
Az alkotó egyike azon keveseknek, akik ma boys’ love-ban izmos, szőrös, férfias karaktereket szerepeltetnek, ahogy ezt 2005-ös mangájában is megfigyelhetjük. A testszőrzet fokozatosan jelent meg a mangában, mivel régebben a cenzúra tiltotta.

 

Hagio Moto: Zankoku na Kami ga Shihai suru (Egy kegyetlen isten uralkodik)
A régi shounen-ai egyik anyja később is visszatért a férfiszerelemhez, de felnőtt nőknek szóló joseiantológiában megjelenő, komoly hangvételű történetekkel. 1993-től 2001-ig tartó sorozata valószerűen megrázó történetet mutat be egy fiúról, akit szadista mostohaapja zaklatott, majd hosszú éveken át próbálja ezt feldolgozni és normális életet élni, amiben mostohabátyja van segítségére, akivel egymásba szeretnek, de a múlt és az apa árnyéka – amit a maszk szimbolizál – végig ott lebeg a kapcsolat felett.

Matsu Takeshi: Tai-chan Kou-chan (2004) (u.a.)
Matsuzaki Tsukasa: Kanashii Uta wa Kirai desu ka (2005) (Nem szereted a szomorú dalokat?)
A melegmanga, amelyet egyfelől a férfiszerelem szimbólumához, a rózsához visszanyúlva barának (rózsa) illetve gay mangának vagy comicnak neveznek, igazán a kilencvenes években bontakozott ki. Bár az ízlések nem egyformák, és például a meleg szexipar sem ilyen egyoldalúságot közvetít, a melegmangák kezdettől, szinte kizárólag ugyanazt az ideált képviselik: nagydarab, férfias karakterek lehetőleg minél több izommal és testszőrzettel. A történetek általában rövidek voltak gyors és explicit szexszel, ami nem bizonyult elégnek. Az újabb antológiák az ezredforduló után jelentek meg néhány új tehetséggel, mint például Matsu Takeshivel és Matsuzaki Tsukasával, akik a korábbi, testiség mellett, az érzésekre és gyakran az igaz szerelem megtalálása körül forgó történetre is jobban figyeltek. Mindazonáltal az antológiák – valószínűleg mivel nincs túl sok belőlük – különféle történeteket tartalmaznak a cselekménnyel rendelkező fejezetektől kezdve a könnyű szexen át egészen a szadomazochizmusig. A műfajok soha nem jelentenek kizárólagosságot, így a barának is vannak női rajongói, sőt az újabb antológiák közül néhány a melegek mellett tudatosan célozta meg a férfias férfiakat kedvelő női fogyasztókat is, sőt néhol női alkotók is előfordultak. Az új típusú történetekkel úgy tűnik a melegmanga is megtalálta a maga útját, bár továbbra is rétegműfajnak számít a piacon.

Yuri

Yamagishi Ryouko: Shiroi Heya no Futari (A fehér szoba párja)
Yamagishi Ryouko 1971-es Shiroi Heya no Futari című mangája volt az első, amely lányok közti szerelmet ábrázolt. A történet az internátusban szobatársakká váló két lány, a romlott életet élő, fiús Simone és az ártatlan, kislányos Resine tragikus szerelmét jeleníti meg, amely messzemenően meghatározta a leszbikus szerelemre koncentráló új műfaj, a yuri sztereotípiáit mind az európai jellegű internátusi helyszínben, mind a karaktertípusokban. A hetvenes évek elejéről származó yuri (liliom) kifejezés fokozatosan ragadt rá az új műfajra, és mára minden, a tömegkultúrában megjelenő leszbikus tartalomra vonatkozik, függetlenül a szexualitás mértékétől, és attól, hogy van-e köze a valós leszbikusokhoz vagy sincs.

Ikeda Riyoko: Oniisama e (Kedves Bátyám)
Ikeda Riyoko 1975-ös klasszikusa több mint yuri, sötét, drámai történet – a leszbikus vonzalom mellett olyan súlyos témákkal, mint például a drogok, öngyilkosság, vérfertőzés, a testi és lelki bántalmazás vagy a rák.

Tsukumo Mutsumi: Moonlight Flowers (Holdfény virágok)
A yuri mangák először a fiatal lányoknak szóló shoujoantológiákban jelentek meg, majd a nyolcvanas években a felnőtt nőket megcélzó joseimagazinok érettebb karaktereket és történeteket felvonultató yurival jelentkeztek. A reálisabb élethelyzetet megjelenítő Moonlight Flowers az egyik első klasszikusa az érett yurinak 1989-ből, amely egy fiatal nőt mutat be, aki a hagyományos életformához és családmodellhez ragaszkodó Japánban férjét és rossz házasságát hagyja ott iskolai barátnőjéért és szerelméért.

Az érett, valószerűbb yuri máig elsősorban általános, felnőtt nőknek szóló antológiákban és alternatív magazinokban jelenik meg, esetleg leszbikus magazinokban, ebből következően az olvasóközönség is vegyes, nem kizárólag leszbikusokból áll, illetve a valószerűbb yuri alkotói sem feltétlenül leszbikusok. Az ilyen történetek nagy hangsúlyt fektetnek az érzelmi oldalra, a kapcsolatok kialakulására vagy annak nehézségeire, illetve arra, hogy egy viszonyba hogyan szólnak közbe adott társadalmi elvárások, amelyek különösen Japánban nagyon fontosak. A szexuális szint legtöbbször visszafogott, soha nem pornográf, explicit leszbikus szexet leginkább csak a heteroszexuális férfiaknak szóló erotikus mangákban találunk – természetesen a férfi igényekre szabva.

Yamaji Ebine: Free Soul (Szabad lélek)
Életszerű történet 2004-ből konfliktusokkal és szívfájdalommal a nagy szerelemig, bár nagy társadalmi összeütközésektől mentesen.









Sakurazawa Erica: Love Vibes (Szerelmi érzések)
1996-os történet egy a barátok és barátnők között hol a csúcson, hol a mélyponton járó kapcsolatról. Az alkotónő más, yurit tartalmazó mangáit nyugaton is kiadták.

Takeuchi Sachiko: Honey & Honey
Takeuchi Sachiko 2006-os Honey & Honey című mangája egyike a teljes mértékében valósághű, leszbikus alkotótól származó yurimangáknak. A történet a szerző saját élményeit dolgozza fel, bemutatva, hogyan találkozott barátnőjével, Masakóval – felvillantva epizódokat a leszbikus pár mindennapi életéből. A design nem követi a mangás trendeket, és ebből is látszik, hogy kevésbé a rajongói közeg számára készült, hanem elsősorban a mai japán leszbikusok életébe kíván betekintést nyújtani.

Konno Oyuki & Nagasawa Tomo: Maria-sama ga Miteru (Szűz Mária figyel)
Ellentétben a vele egy tőről fakadt boys’ love-val, a fiatal lányokat, de alapvetően nem leszbikusokat megcélzó yuri egészen a kilencvenes évek második feléig agonizált klisészerű karakterekkel és történetekkel. A legtöbb manga lányinternátusban játszódott és fiatal, naiv lányok, valamint a rájuk gondot viselő idősebb diákok közti plátói vonzalmat jelenítette meg a Shiroi Heya no Futari szellemében. A biztonsági játék nem volt meglepő, hiszen ez a fajta yuri a leszbikusoknak túl irreális, a nem leszbikus lányok pedig szívesebben olvasnak fiúkról. A pozitív változás kezdeményezője 1998-ban egy éppen a régi klisékből táplálkozó, ám mégis frissítő regénysorozat, a Maria-sama ga Miteru volt, amelyből máig folytatódnak a manga- és animeadaptációk. Ehhez járult hozzá egy különös hatás az ezredforduló után, amikor például férfiaknak szóló, leszbikus tematikájú játékból olyan anime készült, amelyet közelebb vittek a lányoknak szóló yurihoz, ami valamivel életszerűbbé tette a műfajt –  például azáltal, hogy megjelent benne a vágy.

A pozitív fordulatoknak köszönhetően, az utóbbi pár évben több yuriantológia is született, amelyek azonban először kudarcba fulladtak és pár szám után meg is szűntek. Végül 2005-ben elindult a sikeres Yurihime antológia, amely merészen változtatott a régi szokásokon, nem kerülte a szexualitást és egyre több, a régi kliséktől eltérő történetet tartalmazott. Érdekesség, hogy a műfaj számára nélkülözhetetlen vérfrissítés éppen a boys’ love mangában népszerű alkotóktól érkezett, akik könnyedén vittek erotikát is a korábban plátói műfajba. Úgy tűnik, ma a yuri egyfajta virágzását éli, egyre több mangával és animével és talán nem szorul többé a perifériára.

Zaou Taishi & Eiki Eiki: First Kiss (Első csók)
A nagy páros, számtalan boys’ love manga után, ugyanazokat a jó pontokat hozza a yuriban is: tetszetős design, vicces jelenetek, szívszorító érzések és ha a történet adja, szex – ahogy azt a 2006-os First Kiss is bizonyítja.

Nangoku Banana: Tokimeki Mononoke Jogakuen (A szívdobogtató szellem lányiskola)
Nangoku Banana 2006-ban indult szórakoztató yurikomédiája – egy cseppnyi erotikával – egy átlagos lányról szól, aki a természetfölötti lények iskolájába kerül.

Ikeda Riyoko: Claudine
1978-ban Ikeda Riyoko Claudine-ja volt az első manga, amely transzszexualitást jelenített meg, de a cross-dressing már korábban is népszerű volt Japánban. A nemek felcserélhetősége a japán történelem néhány szokásában meghatározó volt, illetve leginkább a színházban volt jelen. A csak férfiakat szerepeltető kabuki mellett a huszadik század elején megjelent a csak nőket szerepeltető Takarazuka revü (nyugati típusú musicalekkel), ami nagy hatással volt a mangára. A férfiként élő nő motívumát Ikeda Riyoko a hetvenes években több művében is alkalmazta, és a bishounen mellett az ambivalens szexualitás megtestesítője lett. A cross-dressing máig népszerű eleme a mangának, illetve transznemű karakterek is fel-feltűnnek, de nem igazán válnak központi témává.

Rokuhana Chiyo: IS – Otoko demo Onna demo nai Sei (IS - se nem férfi, se nem nő)
Rokuhana Chiyo 2003-ban indult IS című mangája különlegesnek számít, mivel interszexuális karakterek történeteit mutatja be. A képregény kezdetben valós eseteket dolgozott fel, de a kiadó nem egyezett bele a teljesen valósághű történetekbe. Szinte mindegyik epizód pozitív végkicsengéssel zárul.

Meleg alkotók és tematika a kilencedik művészeti ágban
(Áttekintés az amerikai, európai és a japán képregény történetéből)

2007 nyarán, a 12. LMBT Fesztiválon, lehetőséget kaptunk arra – egy másik, szintén akadémista kollégával együtt –, hogy bemutatkozhassunk azokkal a képregényeinkkel is, melyek bizonyos értelemben kötődtek a rendezvény jellegéhez – vagy azért, mert a történeteinkben főleg meleg szereplők bukkantak fel (pl. Szivárvány köz) vagy az anonim, szinte arctalan figurák – Zsombor (alias Saban) lapjain – kimondottan a melegségükkel, valamint a környezet vélt vagy valós reakcióival konfrontálódtak, – már-már belső – párbeszédeik ezeket a vívódásokat „illusztrálták".
Igazán szépen, érzékenyen „megoldott" munkák ezek – Zsombor lazúros, légies ecsetkezelése, a csavarodó, kusza torzók fájdalmas egymásba kapaszkodása, hasonlóan Schiele aktjaihoz, a hús, a testiség „bűnös" természetét, az ösztönös érzékiséget állítják szembe a szociális elvárásokkal terhelt lélek és szellem örökös bűntudat „igényével".

A közös „játék", a színes luftballon egyfajta megváltó jelenléttel bír. Ha nagyon didaktikusak akarunk lenni, a szabadság, a nyomasztó, elutasító közegből való kiemelkedés, kirepülés jelképe – a szivárványon túlra.
Legjobban mégis, az a kétoldalas képregénye fogott meg anno, ahol mindössze két kézfejet látunk, ők a főszereplők a történetben. Tudjuk – hiszen a párbeszédből is kiderül –, hogy két külön figurához tartoznak, itt mégis úgy érzékeljük, hogy nem csupán végtagok, de megszemélyesítik a két szereplőt, azonosak velük. Így végül abszolút érdektelenné válik, hogy kik is ők valójában, nincs szükségünk több információra. Ezáltal egyetemessé, általánossá is lesznek – mondhatjuk úgy, hogy egy egész kisebbség problémájának képviselőivé.

A Vismajor Kávézóban rendezett kiállításunk megnyitóján Pálfi Balázs szerkesztő/riporter – aki az idei, szigetes beszélgetést is vezette – nem csak velünk, de Bayer Antallal, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének akkori elnökével, illetve Kálovics Dalma mangaszakértővel is beszélgetett. Mindketten nagy segítségemre voltak abban, hogy pár tablón keresztül, röviden bemutathassam a meleg tematika felbukkanását az európai, az amerikai és a japán képregény területén. Mivel pár nap múlva kezdetét veszi a 14. LMBT Fesztivál, ezzel a – helyenként már aktualizált, szerkesztett – sorozattal most veletek is szeretném megosztani az akkori kiállításon szereplő ismertetőket.

I. rész: Ralf König

1960. augusztus 8-án született Soest/Westfalenben. A középiskolát Werlben végezte, ahonnan szakképzett asztalosként bocsátották útjára. Már a tanulóévek alatt is szívesebben rajzolgatta a barátok, osztálytársak komikus, groteszk karikatúráit, a gyalupad mellett pedig ritkábban tüsténtkedett, ezért a továbbiakban messze elkerüli az asztalosműhelyeket. 
1979-ben, coming outja idején – ennek mikéntjéről bővebb információ nem áll a rendelkezésemre – készítette első, viszonylag rövid képregényeit, leginkább stripjeit, melyeket a melegmozgalmak ihlettek. A müncheni Zomix Comix nevű underground képregény magazin érdmesnek látta, hogy közölje is König műveit, majd valamivel később, a Rosa Flieder című meleglapban is megjelentek ezek a munkái.
Mialatt 1981 és ’86 között vizsgáira készül a Düsseldorfi Művészeti Akadémián, három teljes képregényfüzetet sikerül befejeznie és meg is jelentetnie. Az egyre eltökéltebb és szorgalmasabb Ralf A Sarius, A szenzációs képregénykönyv és a SchwulComix (Melegképregény) című munkáival jelentős ismertségre tesz szert – bár ez a népszerűség még egyelőre csak az alternatív körökben hoz számára osztatlan sikert. A három füzetben a naturalista, nyers megközelítés, a fantasyval való ironikus játék és az underground közvetlen és szókimondó modora az uralkodó stíluselem.
Ezzel párhuzamosan, a Munka és biztonság a német bányászatban című újságban elindítja Bodo és Heinz sorozatát, mellyel 1983 és ’85 között folyamatosan jelentkezik.

König végül a SchwulComix 2-ben (1984) találja meg igazi önmagát, mind rajzstílusát, mind pedig mesélési technikáját tekintve. Ez mindazt a rövid, kihegyezett poénokra fókuszáló történetvezetést jelenti, amelyben a pár kockás (paneles) strip műfaj lényege összpontosul és amely esetében leginkább Claire Bretécher minimalizmusát idézi. Rajzai pár határozott vonallal „dobják föl" a szereplők legjellemzőbb, eltúzott karakterjegyeit – éppen csak annyit jelenítenek meg vizuálisan, amennyire a kurta történethez szüksége van.

Szokatlan témája – a homoszexualitás – még a képregény műfaján belül is újabb szubkultúrát, szűkített halmazt jelent. A helyenként önironikus és szatirikus nyelvezet azonban a meleg emberek hétköznapjait remekül – plasztikusan és szórakoztatóan – ábrázolja. König ezzel a megközelítéssel azokat az olvasókat is közelebb hozza e kényes témához, akik esetleg a melegség puszta említésére is borzongani kezdenek. A csetlő-botló, szeretni való, mulattató vagy éppen gondterhelt,  összetett figurákban és helyzetekben minden ember magára ismerhet és hamar kiderül számára, hogy a melegek nem különc és perverz, deviáns figurák, hanem ugyan olyan gyarló emberek, mint mi mindannyian.
1985-től aztán két újabb SchwulComix következik, melyek már egyfajta áttörésként is értelmezhetők, hiszen a szerző rajongótábora ekkortájt nő meg csak igazán – egyre szélesebb körben válik ismertté, mint a meleg mozgalmak szórakoztató és olvasmányos krónikása.

A gyilkos kondomban (1987) – amely az első, hosszabb, kötet jellegű, (a belívet tekintve fekete-fehér) munkája volt – a film noir stílusjegyeit, e zsáner legjellemzőbb fordulatait építi bele a történetbe, amely így gyakorlatilag egy detektívparódiaként is értelmezhető. 5-6 éve kölcsönöztem ki a Francia Intézet könyvtárából – ez volt König első nyomtatott munkája, ami a kezembe került.
A sztori nagyvonalakban arról szól, hogy egy átlagos – színtelen, szagtalan, tehát egytucat – kis kondom egyszerre megelégeli a sorsát és úgy dönt, bosszút áll – nem csupán egyszeri – gazdáján. Egészen konkrétan: vérmes fogacskákat növeszt, majd azzal szórakozik, hogy sorra szabadítja meg a város tettre kész hímjeit ékességüktől, akik a kasztrációt természetesen egyik esetben sem élik túl. A gyilkosságsorozat felderítésére a marcona, minden hájjal és gerjedelemmel megkent felügyelőt kérik fel, aki a mindössze 54 oldalas történet alatt közel egy tucat potenciális áldozattal kerül egészen intim viszonyba, hogy végül szemtől szemben állhasson a gyilkos kedvű lufilénnyel.

Lehet, hogy csak nekem „ülte meg a gyomrom" annak idején a Magyar Népmesék vonatkozó epizódja, de a tettes rejtett, sértett indítéka és féktelen étvágya kísértetiesen emlékeztet a mi kis gömböcünk kálváriájára – attól a szerencsés végkimeneteltől eltekintve, hogy a kondás bicskája végül minden nyomorult falubélit sértetlenül a világra segített. A kondomnak ezzel szemben remek emésztése van – meg egyébként is, késő bánat...
A végét nem árulom el – pedig a szerző igen frappánsan oldotta meg –, annyit azonban mégis, hogy a képregény '87-es megjelenése óta számos kiadást megélt, valamint ez volt az első olyan König-mű, amit később megfilmesítettek. A horror-komédia osztatlan sikert aratott – a mellékelt kép pedig nem egy selejtes alient, hanem magát a főszereplőt ábrázolja.

Hogy a megfilmesített munkáinál maradjunk, az igen sikeres kondomos opuszt még ebben az évben követte a Der bewegte Mann (Mindenki másképp kívánja) című képregénye, amelyből – szintén pár évre rá – 1994-ben forgattak játéfilmet. A film 6,5 milliós nézőszámot produkált és ma ezzel a német filmgyártás második legsikeresebb filmjeként tartják számon. Negyvenhét országban mutatták be, köztük Magyarországon is – itthon a televízió többször is a műsorára tűzte. (Nem mellesleg, a macho Axelt az a Til Schweiger játssza, aki most Tarantino egyik brigantyjaként tündököl.)

Rövid tartalmát leginkább a Port.hu foglalja össze találóan:
„Doro kirúgja Axelt, miután félreérthetetlen helyzetben találja a női mosdóban. A tipikusan férfireagálás – miszerint „oh drágám azt hiszem, hogy teljesen félreérted a helyzetet" – Doronál nem válik be, és kiteszi hűtlen kedvesét a lakásból. Axel, a hetero macho, Norbertnél talál ideiglenesen menedéket, a férfi viszont saját neméhez vonzódik. Amikor kiderül, hogy Doro gyereket vár Axeltől, már megbocsátana neki, ám sehol nem akad a nyomára. Mivel nem tudja, hogy ki a barátja lakótársa, a félreértések sorozata elkerülhetetlen. Nagyszerű vígjáték felnőtteknek."

Ide kívánkozik még egy idézet a magyarországi Goethe Intézet honlapjáról, némi történelmi körültekintéssel:
„A német képregénynek nincs folyamatos hagyománya. Képes történetek azonban már akkor elterjedtek, amikor a nyomdai technika lehetővé tette a tömeges sokszorosítást. Talán a legismertebbek Wilhelm Busch Max és Moritz történetei. (...) A múlt évszázad első felének legsikeresebb képsorozatai e. o. plauen Apa és fia történetei. A 60-as évek felfokozott hangulatában csípős, szatirikus képregények születnek, amelyek kezdetben a Pardon című szatirikus folyóiratban, majd később a Titanicban jelennek meg. A 80-as évek közepén a német képregény fellendül: Ralf König megjelenteti a Mindenki másképp kívánja (Der bewegte Mann) című művét, amely humorral szemléli a homoszexuálisok életét.”

Az epikus, hosszabb lélegzetvételű képregényeivel talál végül igazán magára – bár továbbra is készít stripeket –, ezért is gondolhatta, hogy folytatnia kell a sort: egymást követték a vaskos kötetekbe foglalt elbeszélő opusok. Következő művei is hasonló sikereket értek el, mint A gyilkos kondom: Aristophanes Lysistrate-ja (1987) vagy Shakespeare Jago-ja (1998) pedig azt bizonyítják, hogy az a típusú nyelvezet és humor, amit ő képvisel, a klasszikusok feldolgozásainál is remekül működik. Az áthallások és a modernkori utalások ragyogóan megférnek egymás mellett – sőt, az anakronizmusok adják e művek igazi bukéját –, kortárs darabokká avanzsálják az archaikusnak ható történeteket. (A Lysistrate-ból pedig szintén készült játékfilm.)

Nem mást, mint magát az alkotót szimbolizálják – egy személyben –, azok az ikerpár-szerű figurák, akiket Konradnak és Paulnak nevezett el. Ez a mókás tükörkép-páros szinte minden, a '90-es évektől előforduló, kvázi „független" képregényében feltűnik.

1989-ben nyolc humoros, de mindamellett igen komoly és fontos üzenetet is közvetítő képregényt készített a Német AIDS Segély megrendelésére, melyek a prevenciót helyezték előtérbe.

Az 1999-ben megjelenő Super Paradise című munkájában szintén az AIDS-szel foglalkozik, bár még a komor téma sem tudott csorbítani azon a gúnyos és „kötelező" irónián, amit addig megszokhattunk tőle. Sőt: talán éppen a humor, az önfeledt játékosság az egyetlen lehetséges eszköz arra, hogy reményt és kitartást adjon a gyilkos és alattomos kórral szemben. 

König igyekezett mindig aktuális maradni, naprakészségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2003-ban a melegek házasodási jogát vette górcső alá, így következő kötetének címe: Most már megcsókolhatjátok egymást.

Sikerei és népszerűsége ellenére a 90-es évek derekán több támadás is éri munkáiért – többek között a konzervatív és keresztény szervezetként ismert Bajor Ifjúságvédelmi Hivatal indít sorozatos pereket műveinek betiltására. A nemzetközi képregényes közélet is értetlenül áll a történtek előtt, az amerikai „comics code" óta nem történt ilyen összehangolt offenzíva egy közismert művész ellen. Végül 2004-ben, amikor újrakezdődtek a cenzurális hadjáratok, több mint ezer német könyvesboltot forgatnak fel, így König művei mellett például a MAUS-t, Art Spiegelman Pulitzer-díjas képregénykötét – mely a Holokausztot meséli el „egérszemmel” – is vizsgálat tárgyává teszik: vajon nem rombolja-e a német fiatalság erkölcsét? A viszontagságok ellenére, a józan ész végül győzedelmeskedik és komolyabb eljárás nem indul az ügyben.

2004-ben König ismét új figurákat kapcsol be a képregényeibe: a Roy és Al című sorozatában főszereplővé tett két kutya egy melegpár tulajdonát képezik – talán nem nehéz elképzelni, hogy milyen abszurd helyzetek is adódhatnak abból, hogy az állatkák egészen más perspektívából élik meg gazdáik mindennapjait.

2005-ben és 2006-ban végül előrukkolt az eddigi leghosszabb, kétkötetes képregényével, a Dzsinn, dzsinn – Schabbar varázslata című munkájával, mely az iszlám európai jelenlétével foglalkozik, természetesen meleg vonatkozásban (is).
Van szerencsém birtokolni mindkét kötetet – tavaly, a születésnapomra kaptam őket. A kedves ajándék mellé egy komplett fordítás is járt, külön bekötve – így végre végigélvezhettem egy König-művet magyarul is és megértettem, hogy miért hangsúlyozza szinte minden interjújában, hogy számára a történet, a párbeszédek jelentik az elsődleges szempontot a munkáiban, a rajz minden esetben csak a tartalom alátámasztására, kiegészítésére, erőteljesebb kifejezésére szolgál.
A csodalámpa története – mint Ralf többi képregényében is – felettébb rendhagyó módon tárul elénk. A hajdani kalifa éke nem egészen a hagyományos dzsinnt rejti, sokkal inkább egy tettrekész csődört, aki – a kívánságoknak megfelelően – mindig olyan formában jelenik meg, amilyet aktuális kis gazdája megálmodik. Már a kötet elején számtalan pajzán jelenet szemtanúi vagyunk, az uralkodó háremhölgyei egymás kezéből kapkodják ki a lámpást – nekem mégis az a jelenetsor tetszik a leginkább, amikor az ereklye egy XX. századi, hamburgi takarítónő birtokába jut és a nénike csak különleges ellenszolgáltatásokért cserébe hajlandó azt átadni kártyapartnereinek, a környék öreglányainak.

Ahogy korábban is említettem, König a mai napig publikál rövidebb, strip-szerű képsorokat különböző lapokban – ilyen például a Männer aktuell vagy a méltán népszerű, francia folyóirat, a Fluide Glacial. Ezen munkáit – később – általában kötetekbe gyűjtve jelenteti meg, ezt példázza a Suck my Duck! (2004) vagy a Trójai csődörök (2006). Ebből az időszakból magyarul is megjelennek stripjei, mégpedig a Kretén Magazinban.

Az abszurd és gyakran „hátsó” gondolatokkal operáló, romantikus szálakat is megpendítő fabuláival König igyekszik oldani a meleg társadalom iránt érzett ellenszenvet és úgy nevel toleranciára, hogy közben a szélsőségekig is képes elhangolni az önironikus hangnemet, továbbá – és ami nekem különösen tetszik benne, hogy – egyáltalán nem követi szolgaian a mai napság oly divatos PC-előírásokat.
Érdekes adat, hogy a 2005-ig eladott, 7 millió példányszámával a világban talán az első olyan alkotó, aki kimondottan egy kisebbség problémáival foglalkozik. Négy művét vitték filmre, számtalan másikat bábjátékként, illetve színdarabként játszanak mind a mai napig.

Már 1992-ben, az elangeni Nemzetközi Képregény Szalon alkalmával is kitüntették, mint a legjobb német képregényalkotót, itt kapta meg a Max und Moritz díjat, de ezt az elismerést még számos újabb követte. (A képen Königtől balra a zseniális francia kolléga, Jacques Tardi áll, aki '90-ben és '94-ben kapta meg ugyanezt a díjat.) A legfontosabbak között a 2005-ös Prix Alph’Art díj áll, ahol a legjobb szcenárióként értékelték, majd 2006-ban (valószínűleg a Dzsinn, dzsinn okán) ismét kitüntették a Max und Moritz díjjal, mint a Dániában kitörő Mohamedán-karikatúrák okozta botrányt kellőképpen finom humorral lereagáló (ill. arra reagáló) alkotót. Végezetül illesszünk is be pár, a témába vágó stripet:

A rövidke, borongós nyaralás újabb produktuma: Vogel Mélyponton.



A Szabó Jenő által írt Mélypont stripek a májusi, hatodik Pinkhellben debütáltak és biztosak vagyunk benne, hogy a következő alkalomra, a novemberi Hungarocomixra megjelenő számban is lesz folytatása.