A 2009. évi Alfabéta-díjak április 18-án, az 5. Magyar Képregényfesztiválon kerülnek kiosztásra. Az addig hátralévő időben a Magyar Képregény Akadémia szeretné kicsit jobban bemutatni az idei jelölteket, ezért készítettünk egy miniinterjú-sorozatot. A legfrissebb interjút Cserkuti Dávid készítette – válaszadói Az apák bűnei két alkotója, Zabos Csaba (Graphit) és Fehér Zoltán (Zorro de Bianco), azaz jómagam. (Lehet drukkolni 18-án! :))
És persze látogassatok el a Magyar Képregény Akadémia blogjára, érdemes a többi jelölttel készült interjút is elolvasni!

Fehér Zoltán (Zorro de Bianco) és Zabos Csaba (Graphit)
 

– Mióta publikálsz képregényeket, hol találkozhattunk eddig a munkáiddal?

Graphit: – 2006 óta jelennek meg képregényeim a Pinkhellben. Az első, A torony című munkámat is Zorro jegyezte, a The Gang-et Pap Károly, a Másnapot pedig Péteri Gábor írta.

Zorro: – Alapvetően rajzolónak és nem írónak tartom magam, a mostani jelölés mégis mint írót érint. Képregényeket persze mindkét „munkakörben” elkövetek. Az első, nyomtatásban is olvasható munkám 2003 márciusában a Mások magazinban jelent meg. Ha anno a szerkesztők nem rágják a fülemet, hogy az addigi karikatúráim folyományaként mégiscsak kijárna már egy jó kis képes sztori az olvasóiknak, valószínűleg soha nem vágok bele és nem térek vissza a gyerekkorom nagy szerelméhez, a képregényhez. Nem támasztottak elvárásokat, a cél pusztán egy olyan képregény elindítása volt, ami melegekről szól és a mai Budapesten játszódik. Az első nyolc oldalt az egyik színházkritikus/író barátommal szültük meg, a szereplők kitalálása és jellemrajza legalábbis az ő fantáziáját dicséri. Később a Szivárvány köz több stripet is megélt és egy három oldalas kis lektűrre is elégnek mutatkozott. Az utóbbiakat már mint író is jegyeztem – tapasztalhatóan nem sok sikerrel. (A témában egyébként sem lehet lekörözni a Max und Moritz-díjas képregényklasszist, Ralf Königet.)
Ez a „kis” kitérő meghatározta a jövőmet: a festészettől elkanyarodva, gyakorlatilag teljes mellbedobással a képregény mellett köteleztem el magam.
Ha a kérdés az idei jelölésre vonatkozik, akkor leginkább csak azokat a képregényeket sorolnám fel, ahol íróként is jegyzem magam. Ilyen a Vogel, a csíkos pizsamában maradt kis zöld és csúf fiúcska sztorija, aki a Kemenes Tamás által írt első (és félbemaradt) kalandja után is hű maradt a Pinkhell magazinhoz. Saját interpretációmban és strip-formátumban a lapunk 3. számában lehetett vele találkozni. Szintén a Pinkhellben jelent meg az első novella-adaptációm, amit Jorge Luis Borges A halál és az iránytű c. műve alapján követtem el. A feldolgozás bizarr ziccerét, miszerint a szereplőket állatfigurákkal helyettesítettem, Fritz Zoli remek, kifejező, karakterjegyekre kihegyezett rajzai (szerintem) ragyogóan feloldották. Az apák bűnei, amit Graphitnak írtam, szintén adaptáció és Christianna Brand novellája alapján készült.

– Milyen alkotók, milyen képregények gyakoroltak rád nagy hatást?

Graphit: – Gyerekoromban, amikor talán még olvasni sem tudtam, a Disney-féle képregényeket nézegettem, később pedig az Asterix lett a nagy kedvencem. De nagy hatással volt rám Moebius, Hermann Huppen, Max Bunker és Dubravko Matakovic is.

Zorro: – A jelöléshez köthető válasz ismét csak „prózai”. Próbálok tehát az írói oldalára fókuszálni.
Úgy vettem észre, hogy leginkább azok a munkák vannak rám nagy hatással, ahol maga a mesélhető, anekdotaként is továbbadható, csupasz sztori általában nem sokat mond el magáról a műről. Ebben az esetben, ha pusztán a történés elemeit ragadjuk csak ki, nem fogjuk tudni közvetíteni az adott film, regény vagy képregény „üzenetét”, mert az jóval rejtettebb, illetve élményszerűbb. (Sokan erre használják a „hangulata van” jelzőt, pedig nem erről van szó – ez ugyanis úgy hangozhat, mint amikor egy nőre azt mondjuk, hogy „érdekes”.) Egyébként nem érzek minőségbeli differenciát a „sztorizható” és a történetről leváló, áttételesebb, „metafizikusabb”, kódoltabb alkotások között – egyik sem értékesebb, mint a másik. A saját típusán belül a zsánerekben gondolkodó és inkább szórakoztató képregények ugyanúgy lehetnek remekművek vagy fércmunkák, mint a vaskosabb, többrétegű darabok. Persze mindezt eldönteni csak akkor tudjuk, ha valóban „látjuk” az adott művet.
Azok közé tartozom, akik szembe fogalmazzák magukat Wittgenstein elhíresült kijelentésével, miszerint: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A művészet – szerintem – mindig is arról próbált „hírt adni”, azt próbálta megidézni, ami megfogalmazhatatlan, alaktalan és nem lehet ez alól kivétel a képregény sem. Emiatt is beszélhetünk mágiáról.
Hogy a konkrét példákat ki ne kerüljem: jelentős hatással volt rám a Maus, ahol először találkoztam a rajz egészségesen alárendelt, azaz inkább kiegészítő szerepével –  azzal, hogy ebben a felkavaró, szövevényes és megrendítő történetben biztos, hogy nem szabad a grafikai világot cizellálni, túlrajzolni, mert öncélúvá válik. Minden történetnek meg kell találnia a saját vízióját, vizuális együtthatóját, ki kell egészíteniük egymást. Ez a sztori jellegéből fakad és ha lehetséges, akár a legaprólékosabb kidolgozás is indokolt. Speciel ez a módszer a Mausnál vagy a másik nagy kedvencemnél, a Tükörvárosnál éppen az egyszerűsített, stilizált formák irányba terelte Spiegelmant és Mazzuchellit, nagyon helyesen.

Persze ott van ellenpéldának a Metabárók vagy a December 32, ahol a részletgazdag, festői ábrázolásmód majdnem hogy követelmény, de legalábbis jól megfér a szöveggel. Jodorowskyt rendezőként is nagyra tartom, sok a közös szempont a gondolkodásunkban, abban, ahogy és ahonnan az univerzumot értelmezzük. Igaz, hogy egy olyan néző/olvasó számára, aki kevésbé ismerős a különböző mágikus rendszerek és a „szürreál-pszichedelika” világában, nehezebben fejthetők fel a „képei”, számomra viszont éppen ezek a rejtett aspektusok jelentenek kapcsolódási pontokat, így a Metabárókat sem csak egy izgalmas fantasyként éltem meg. Beleszerettem a többrétegűségébe, a „hagymahéj-szerűségébe”, mint ahogy az anime-rendező, Hayao Myazaki is fontos, inspiráló alkotó az életemben – szintén amiatt jelentős előkép, mert nála sem csak a „csupasz” történetről szólnak a mesék, de ha valaki „pusztán” szórakozni, kikapcsolódni szeretne, akkor sem fog csalódni – nem kell feltétlenül elmélyednie mondjuk a sintoizmus szellemtörténetében.
Bilal is mesterien bánik a zsánerek alkalmazásával és egyszersmind kiforgatásával. A December 32 egyértelműen mutatja, hogy milyen finoman lehet egy átlagosnak induló sci-fibe végül komplett művészetfilozófiai eszmerendszereket integrálni.
De ugyanilyen réteges író Alan Moore is, igaz, eddig csak a Watchment olvastam tőle – lévén a botrányos angoltudásom többre nem predesztinált –, de a kezdeti előítéleteim – amiket általában az amerikai képregénnyel szemben táplálok – csakhamar leomlottak. A hajamat téptem, mikor az első két részt kivégeztem és hiába is nyúltam volna a befejező harmadaik kötetért. Borzasztóan élvezem, hogy ahányszor csak újraolvasom, mindig felfedezek egy rejtett szálat, részletet, ami viszont szervesen ízesül az egészbe.
Hogy a humor se maradjon ki: egyértelmű, hogy Goscinny a nagy kedvenc, hiszen mind a Lucky Luke, mind pedig az Asterix hozzájárult ahhoz, hogy most paneleket és buborékokat firkálgatok a szabadidőmben. De Ptiluc vagy Johan Sfar is lenyűgözött – legalább olyan jó írók, mint amilyen rajzolók –, így nagyon sajnálom, hogy a Disznóól vagy A rabbi macskájának további részei azóta sem jelentek meg magyarul.

 – Hogy érintett, hogy jelöltek az Alfabéta-díjra, mit jelentene számodra a győzelem?

Graphit: – Mindenképp meglepett, bár a díjakat általában nem tudom hová tenni. Aki kapja, büszke rá, aki nem, próbálja csökkenteni a jelentőségét. Persze a hatvan induló közül az első négy jelöltbe bekerülni szerintem szép teljesítmény, ráadásul az idei zsűrizés menetét is nagyon korrektnek találom. Örülnék a díjnak, nyilván mindenki örül, ha elismerik a munkáját.

Zorro: – Meglepődtem, bár a jelölő bizottságban benne voltam. Viszont elég sok induló volt az első fordulóban ahhoz, hogy nem igazán reménykedtem abban, hogy Az apák bűnei túléli a rostát.
Tudom, hogy  többen elmondták előttem, de én is valahogy úgy érzem, hogy számomra már a jelölés is elegendő annak a megerősítésére, hogy talán sikerült valami érdekeset átmenteni az eredeti novellából és „képregényre fordítani”. Igaz, ezt a munkát még inkább csak ujjgyakorlatnak szántam, szeretnék elszakadni a jövőben az adaptációktól.

– Hogyan értékeled a saját alkotásodat, mennyire vagy elégedett vele?

Graphit: – Végül is ez csapat munka volt. Így egy év távlatából még mindig tetszik, bár elég kevés idő állt a rendelkezésünkre. Ha nem kellett volna annyira sietni, egy-két kockát biztosan újra rajzoltam volna.

Zorro: – Azon alkotók táborához tartozom, akik soha nem érzik befejezettnek a művüket és ha lehetséges volna, folyamatosan ugyanazon a munkán dolgoznának, azt csiszolgatnák mind tökéletesebbre. Szerencsére erre még csak esélyem sincs, úgyhogy megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban, amikor később fel-fel lapozom a régebbi képregényeimet. A saját anyagoknál legalább csak magamra lehetek dühös, ha utólag úgy érzem, hogy valamit másként kellett volna csinálni, Az apák bűneinél viszont megpróbálom helyenként Graphitra fogni a tévedéseket. Ez persze nem sikerül, mivel a képes forgatóban minden egyes beállítást és fényelést is precízen kidolgoztam neki – ami pedig az ő munkafázisait illeti, azokra „sajnos” nem lehet panasz. :)
 
– Milyen képregényes munkákat tervezel a közeljövőben?

Graphit: – Éppen Zorro forgatókönyvét rajzolom ismét, amit a Pinkhell következő, hatodik számában szeretnénk publikálni.

Zorro: – Tervekből nincs hiány. Jelenleg Graphittal ismét egy közös munkán dolgozunk, de ezúttal nem adaptációról van szó, hanem saját sztoriról. Ha minden jól megy, április 18-án, a Képregényfesztiválon már mindenki olvashatja a Pinkhell hatodik számában. A képregény címe Orlando és nem árulok el titkot, hogy közvetett módon köze van a Virginia Woolf jegyezte regényhez. Úgy tűnik, Graphittal gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, remélem, ez a jövőben is így marad.
A készülő Pinkhellbe rajzolóként is beszállok, az Orlando mellett ugyanis elvállaltam a Felvidéki Miki által írt Fekete Holló következő epizódját. Aki olvasta az előző számunkban megjelent, Fritz Zoli által prezentált Holló-sztorit, talán emlékszik rá, hogy egy amolyan magyar szuperhős-paródiáról van szó, nem kevés utalással igazságos királyunkra és a közkedvelt denevéremberre.
A következő Pinkhellre szintén van már saját sztorim, A katalán torony címmel. A forgatókönyv és a figuratervek készen vannak, valamikor a tavasszal neki is kezdek, mivel ez a tervem már évek óta a fiókban lapul, itt az idő előrukkolni vele.
Ami még igencsak a jövő zenéje és leginkább szabadidő függvénye, az két képregényalbum megvalósítása. Még tavaly januárban megírtam mindkettő szinopszisát, de a forgatókönyv kidolgozása egyelőre várat magára – illetve sokban függ a lustaságomtól is. :)
Az egyik, a Bétaville címet viseli és az 1940-es évek Budapestjén játszódik, amolyan steampunkos miliőben, droidokkal és kallódó dzsentrikkel megfűszerezve, a másik pedig a már ismerős Vogel gyerkőc egy hosszabb kalandját indítaná útjára. Az utóbbi történet egy trilógia első állomása, a hármas felosztás pedig leginkább a Tarot hármas körét követi, így az egyes kötetek is a Sal, Sulphur és Higany alcímeket viselik. Tehát van munka bőven...