A múlt hét végén sikerült magam végigverekedni egy stroryboardon, de az éjszakázás komolyan kiszívta az energiámat és sajnos ezt azon a 24 órás képregény-maratonon is megéreztem, amit az Angoulême-i Képregényfesztivál alkalmával hirdettek meg és amire korábban magam is beneveztem. Pedig az idei téma – amit a szervezők pontban három órakor tettek közzé a neten – igazán közel áll hozzám, a „múzeum" hálás motívum. Mégis, két oldal és négy óra küzdelem után inkább az ágyat választottam. Ez olyannyira elszomorított, hogy a két blogbejegyzést, amit e jeles eseménynek szántam, meg is semmisítettem. Ezúton is elnézést az olvasóktól, akik később már nem találtak rájuk!

Graphitnak (a képen), aki szintén a Magyar Képregény Akadémia tagjaként indult a maratonon – egy darabig skype-on tartottuk a kapcsolatot és egymásban a lelket –, viszont tiszta szívemből gratulálok: a 24 óra alatt sikerült teljesítenie a 22 képregényoldalt, plusz az első és hátsó borító is időben landolt az Angouleme-i Képregényfesztivál galériájában! Cserkuti Dávid rövid, de remek interjúja már olvasható vele az MKA blogján.
Természetesen a két másik magyar induló (Vincze „Ellinor" Nóra és Hromkó István) előtt is emelem kalapom – embert próbáló feladat volt ez, még a francia profiknak is. 

Másfél hete végre lecseréltem azt az ócskavasat, amivel a munka inkább már csak lassított felvételhez hasonlított, ráadásul ez az új, 4 magos proci immár a CS3-as pakkot is lazán elviszi a hátán, úgyhogy elkezdtem magam jobban beleásni a Premiere-be, de főleg az After Effects rejtelmeibe. A következő kis videó (félig vágva) már régen itt lapult az archív mappák alatt, de csak mostanra jutottam el odáig, hogy a gép teljesítménye is lehetővé tette a befejezését. (Azért ez még mindig inkább harmatos próbálkozás...)

1997-ben, a SubWay Galériában (VIII. ker., Csengery u. 11.) volt alkalmam bemutatni a legfrissebb munkáimat. A Különös Hal (Strange Fish) címet a DV8 tánccsoport egyik 80-as évekbeli videójától kölcsönöztem – igaz, az én képeimnek a címen túl nem sok köze volt a nevezett előadáshoz. Annál több viszont a keresztény terminológiához, amit akkor már a performanszaim fő témájául is választottam. Igaz, a kiállítás darabjai elsőre elég eklektikus összképet mutathattak. Nem csupán technikájukban, de strukturálisan, „morfológiailag" is eléggé különböztek egymástól. Ez egyébként is jellemző volt az akkori szertelenségemre – talán a Testteszttúrákban voltam először megelégedve a kohézióval.
Krausz Tivadar jóvoltából – aki két költemény közt igyekezett megfelelni a kocsmárosi és üzletvezetői tevékenységének is – egyes installációknak még azt is sikerült megúszniuk, hogy a környékbeli suhancok darts-felületnek nevezzék ki őket. Pedig nagy volt a kísértés...
Kecskés Péter megnyitóbeszédét igyekeztem vizuálisan is feldobni a vágáskor, így a Vak Vetés performanszaimból, illetőleg Péter remek dia-dokumentációiból is úsztattam körítést a statikusabb képek fölé. (Érdekes, hogy bizonyos munkák azóta már beépültek újabbakba, így ebben a formában pl. a Möbius-passió II. már csak mint Duchamp „sakk-bábuja" létezik.) 

  
Frissítettem a képzős oldalamon is, mert a 2001-es katalógusomat – rejtélyes oknál fogva – eddig még nem posztoltam. Most sem teljes a képi anyag, de a katalógus előszavát, amit Gaál József, főiskolai mesterem írt a Teljes Napfogyatkozás (Total Eclipse I-II.) apropóján, érdemesnek tartom ide is beidézni:

„Az európai mítoszok része lett a modern művészet, mert avantgárd korszakában világmegváltó utópiájával önmagát számolta fel, öröksége csak egy ábrándkép és forradalmi felfogása inkább negatív példa. Fehér Zoltán művészetében látszólag az avantgárd törekvések és világnézetek újraértelmezése, felülvizsgálata a fő motiváció. Ennek két végletes pólusa az ezoterikus hagyományok és a forradalmi pátosz. Mindkét pólus mögött vallásos és misztikus lázadás bújik meg, az egyik a misztériumokat, spirituális praktikákat idézi meg, a másik istentagadásával ember és technika fejlődésében látja a megvilágosodás útját. Számomra munkáiból hiányzik a posztmodern felfogás, hiába vannak formai hasonlóságok, kompozíciói kritikai felhanggal készülnek, tagadás és azonosulás feszültsége rejlik mindegyik művében. Kiérződik egy új szellemi bázis megteremtésének igénye. Alkotásai inkább stációk, sorozatait egymásra építve egyetlen problémát ír körül: lehetséges-e még transzcendens igénnyel, átéléssel műalkotásokat létrehozni, a műveket a létezéssel, a lét értelmével összekapcsolni.

Állandó, emblematikus szereplő a művész, aki önfeláldozó és önfelszámoló tettekkel keresi az utat, a művész szerepe ez által a megváltóval azonos. Még a tagadásban is rejlik valami a tragikus fennköltségből. Eklektikussága ellenére minden műben érezni a bukás heroizmusát, a veszteségekkel való szembenézést. A posztmodern a múlttal már leszámolt, csak formálisan használja a modernizmus örökségét, nem vizsgálja ilyen kétségbeesetten az eszmék kudarcát. Korunk már nem akar hinni a művészetben, még kegyetlen felszámolással sem akarja megteremteni az új eszmék világát – nincs kohó, nincs olyan örökség, ahonnan elrugaszkodhatna. Fehér Zoltán felfogása ezzel szemben mégis idealista, valami „szakrális esszencia" létét, érzetét kelti munkáiban. Leszámolása a hagyománnyal egyben a hagyományok újraértelmezése.

A jelen kultúrája már felszámolta, elveszítette művészetét, ezáltal a legendás múlt és a jelen tükrében csak kudarcok, tévedések emblémáivá válhat. A múlt felülbírálata által a megtisztulás vágyának egy végletes formáját kell elfogadni, mert minden hagyomány elégtelenné válik, de a hagyománytól mégsem lehet elszakadni. A vizuális jelek is – mint a nyelv – határokat szabnak a kifejezésnek, szimbólum láncolatok örökségei: irányítják gondolatainkat, meghatározzák világlátásunkat. Fehér Zoltán munkáiban a modern képzőművészet szimbólumai, mint ideogrammák, vagy olvashatatlan hieroglifák, új kombinációkban találkoznak, elegyednek. Az összeilleszthetetlen relikviák kollázsából új jelentések láncolata jön létre, a hermetikus tanok jelképisége, az ortodox vallásosság és az avantgárd forradalmiság maradványai, jellé csupaszított formái egyszerre emlékeznek, de új magánmitológia is keletkezik. A magányos megismerés eszközeivé válnak a múlt motívumkincsei. Színhasználata inkább szimbolikus, előszeretettel használja a fekete, vörös és arany színeket, ezáltal megidéződik az ortodox ikon és az orosz konstruktivisták (Rodcsenko, Liszickij) munkássága. Ezt még fokozzák szinte piktogram egyszerűségű szimbólumai, amelyekben a leleplező szigorúság mellett kiérződik valami hűvös intellektualizmus. Jelrendszer, amely egyszerre mágikus és egyszerre formális – tragikus vágy a hitre és blaszfémikus lázadás.

Korunk felfogása már elveti a mítoszokat, ezáltal a művészet is elveszíti jelentőségét, már kevesen hisznek a művészet világképteremtő, vagy hitet megőrző erejében. Fehér Zoltán eklektikus világképe nem kaleidoszkóp, nem formális játék a múltból kiemelt fragmentumokkal, hanem a keserű tapasztalásnak az útja, mai megfelelője az alászállásnak, vagy a pokoljárásnak, mert a kultúra öröksége a hiábavalóság illúziójával kísért.

A művészet újabb kiváltságos feladata megtalálni, vagy folytatni a megismerés útját – ez egyszerre önvizsgálat és interpretáció, megidézés és emlékezés."

A tegnap esti tévéműsort mintha csak a szám íze szerint „fűszerezték" volna. Igaz, a Kultúrház Várfok Galériás összeállításáról már szerdán értesültem, mert a szerkesztő, Gyürke Kata engem is megkeresett interjú-ügyben – végül a hirtelen jött időpont vs. leadások ellehetetlenítették a találkozót –, de talán éppen enélkül is, a Kazovszkij-megemlékezés újra felkavart. A Frenák-táncfilmről pedig még éppen időben hallottam Édesapámtól.

Kazo egy évvel ezelőtt tisztázta le Szalóky Károllyal, a Várfok Galéria tulajdonosával (akivel egyébként ugyanúgy tegnap, a déli órákban vetített portréfilmet az MTV), hogy 2009 januárjában önálló kiállítással jelentkezik ismét, a galéria-együttes XO-termében – külön kérésére, a Várfok 14-ben, vele párhuzamosan, FeLugossy László (A.E. Bizottság) kiállítása nyílt volna, illetve nyílt is, hiszen nagyon szerette Laca munkáit. Alen (Kazo) kiállítása már nem jöhetett létre. Szalóky tehát felkérte a galéria állandó művészeit, hogy egy-egy alkotás erejéig emlékezzenek meg Kazoról, kimondottan az ő emlékének szenteljék a műveket.
A Kultúrház stábja erre a megnyitóra vonult ki és örökítette meg Szotyory László, Bodóczky István, Fehér László, Csiszér Zsuzsi és a Párizsban élő és alkotó Aatoth Franyo munkáit, illetve rövid interjúkat is készítettek a kiállítókkal.
Bodóczky – aki a Kisképzőben osztályfőnököm és rajztanárom is volt – nem csak festett, de írt is. Beleírt a képbe – a kutya-sziluett negatívját bambusz-rácsozat zárja közös cellákba a bensőséges sorokkal. Fehér László a már ismerős, vonalas portrérajzot Kazo elmaradhatatlan macis sapkájával fejelte meg, míg Csiszér Zsuzsi inkább abból a képből indult ki, amit ő látott Alenről. Az olaj-vászon képpár pop-artosan burjánzó, újság-montázs-szerű kavalkádja számomra inkább idézte egy Almodóvar-film világát – sok köze valóban nem volt Kazohoz, így az alkotó külső szemlélő maradt ebben a történetben. (Ez persze nem feltétlenül baj.) Viszont Aatoth Franyo és Szotyory szinte felvették Kazo stílusát, festői gesztusait, átvették jellegzetes motívumait. Lacitól – ahogy említi is – ez egyáltalán nem idegen „test”, hiszen a magányosan tornyosuló ciprusok, semmibe vezető utak, kietlen kertek eddig is jellemezték festészetét.
A Kultúra.hu-n érdemes elolvasni Götz Eszter érzékeny, megkapó kritikáját is.
(Ez az hommage-kiállítás számomra abból a szempontból is meglepetés, hogy július óta, több más alkotóval, mi is tervezünk egy hasonló tárlatot – remélem, még ebben az évben létre is jön. Szomorú apropóból ugyan, de végre újra érezhetem majd a csontenyv és a festőszer édes illatát...)

 
Frenák Pál Fiúk c. darabját élőben sajnos nem láttam, de a korábbi munkáit többször is. (Itt hívom fel a figyelmet, hogy a társulat TWINS c. darabjának bemutatója február 12-én és 13-án a Nemzeti Táncszínházban megtekinthető!) A Duna Tv egy méltó tánc-filmmel – ami nálunk ugyan még kevéssé ismert, holott szerencsésebb országokban már lassan két-három évtizede bejáratott, kipróbált és kedvelt műfaj (olyan úttörő társulatokkal az élen, mint pl. a rendkívül izgalmas DV8) – adózott a ’93-ban hazatért táncos-koreográfus művészetének, aki azóta folyamatosan teltház előtt mutatja be darabjait.
A műsorújság zanzája viszonylag egzaktul foglalja össze a Fiúkat: „Frenák Pál ebben az éteri, légies koreográfiában megkísérli kinyitni a ketrec ajtaját és szabadon engedni a tudatalatti vadállatait. Az előadás történet arról, hogyan feszül egymásnak a racionális és az ösztönlény egyetlen testen belül, felvetve ezáltal a kérdést: hol a helyünk nekünk, rejtőzködő férfiaknak?”

Pali siket-néma szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1957-ben. Nem csoda, hogy már a kezdetektől alapvető kommunikációs nyelve a jelbeszéd, a gesztusokkal és mimikával dolgozó párbeszéd lett. ’82-ben – miután itthon klasszikus balettet és néptáncot tanult –  távozott Párizsba, majd a nélkülözés évei után, ’89-ben végre megalakította saját társulatát, a Compagnie Pal Frenakot. Én először ’92 elején futottam össze vele az Astoria aluljárójában, miközben pár barátommal karácsonyi képeslapokat árultunk árva gyerekek megsegítésére. A találkozást követő, hajnalba hasadó beszélgetés meghatározó számomra mind a mai napig.
Később, ’93-ban Kocsis Eszterrel – aki a Kisképzőben volt osztálytársam, édesapja pedig anno az egyetem grafikai tanszékének vezetője, Kocsis Imre volt – fotósorozatokat készítettünk az éppen itt vendégeskedő, Gördeszkák c. darabjához. (A negatívok és kontaktok még most is itt figyelnek valahol egy kupac alján.)
Frenák ’99-ben már masszívan kétlaki életet élt: a párizsi-budapesti székhely egyaránt alkalmazott francia és magyar táncosokat is, mígnem 2000-ben elnyerte a Veszprémi Táncfesztivál fődíját, s gyakorlatilag a társulat innentől folyamatos, masszív jelenlétével tiszteli meg a hazai közönséget.

Első komolyabb találkozásom a Húsvét-sziget rejtélyes, kultikus szoborkolosszusaival akkor történt, mikor a főiskola éveiben új albérletbe költöztem. '93 végén lehetett, a főbérlő néni számtalan, ritkán beszerezhető művészeti albummal és félig már kövülten kunkorodó festékes tubussal csábított magához – veje, az emigráns orosz festőművész tetemes mennyiségű, számára használhatatlan kacatot hagyott rá. Szegény rokon ugyanis hónapokkal korábban felakasztotta magát a közös lakás fürdőjében, a fregoli zsinórját használva célszerszámként. (Nekem elsőre is merész ötletnek tűnt, hogy valaki a válás után összeköltözik az anyósával.) 
Ez utóbbi tény kevéssé tette vonzóvá a bérleményt, de a 76-os troli közelsége, a napfényes, majdnem műteremmé alakított háló és (természetesen) a különleges, ritka hagyaték maradásra bírt. 

A megboldogult művész „batyujából” – sok más, értékes könyv mellett – Max Ernst 1934-ben megjelent, A jótékonyság hete avagy a hét fő elem c. kollázs-regényét is magamhoz kaparinthattam. (Kecskés Péter barátom már annyiszor kérte kölcsön az elemzéseihez, hogy 2005-ben majdnem újra megvettem a Pompidou-ban, de aztán pár francia BD a szomszédos utcácskából erősebbnek bizonyult.) 

Ernst ebben a kötetben jelentős szerephez juttatja a nevezett Húsvét-szigeti maszkot – egy teljes fejezetet szentel neki. Technikája sajátságos, a korszak tükrében persze. Különböző korabeli lapok illusztrációiból, képes hirdetéseiből és más nyomdatermékekből (pl. lexikonokból) ollózza össze a nyersanyagot – persze ma már a montázs-készítés a rajzórákon sem ritka. Ernst azonban kizárólag rajzokkal (rézmetszetekkel) dolgozik, így a végeredmény is sokkal egységesebb – bár az ábrák immáron teljesen más jelentéssel bírnak, mint korábban. Az abszolút eklektikus  fecnihalmazból új rend születik, egy szigorúan átgondolt, struktúrált kompozíció, esetünkben több lapos, egységes sorozatok, melyekben „autonóm módon bontja ki a hermetikus princípiumokat egy szürrealista kollázs-kép-regény keretein belül.” (Kecskés P.) A kötet nem véletlenül szerepel – igaz, csak említés szintjén – Scott McCloud A képregény felfedezése (magyar kiadója a Nyitott Könyvek-kiadó /Art Comix sorozat/) c. remekművében: gyakorlatilag képregényről beszélhetünk, igaz, a jól ismert szóbuborékok elmaradnak. És klasszikus történetet is hiába várunk a vaskos kötettől – sem a sorozat egyes lapjai, sem pedig az egyes sorozatok egymáshoz való viszonya nem mutat  hagyományosan értelmezhető, összefüggő sztorit, szórakoztató mesét. A megoldást mindenképpen a felvonultatott szereplők és helyszínek különös és meghökkentő (szürreális) találkozásainak szimbolikus összképletéből vezethetjük le. Mondhatjuk úgy is, hogy az alkotó az egymástól – térben, időben és tematikában – távol eső elemeket egy hermetikus aspektus elve szerint rendeli az egészhez. Valójában tehát ugyanúgy beszélhetünk történetről, mint más képregények esetében, csak éppen nem epikus, hanem mágikus, elemi értelemben. Az, hogy a Jótékonyság lapjai egy laikus (Kabbalában, Alkímiában, Tarotban vagy Asztrológiában egyáltalán nem jártas) ember számára is izgalmas vizuális élményt nyújtanak, a már említett metszetek viszonylag egységes stílusának, illetve a mindvégig fentartott figuralitásnak köszönhető. Ernst nem tesz mást, mint a profán/világi rendeltetésű rajzfoszlányokat szakralizálja. (Hasonló ikonografikus képregény-frízként értelmezhető El Kazovszkij művészete is.) Ez az átgondolt „meta-morfológia” egyébként sok más szürrealistának is sajátja – Dalínál is hajlamos az emberek többsége puszta meghökkentést, polgárpukkasztást kiáltani, miközben alig sejtik, hogy milyen átgondolt szellemi háttér húzódik meg bizonyos képei és tevékenységei mögött, milyen pontos rendezőelvvel dolgozott rajtuk. 

De hogy a maszkot ne feledjem… A jótékonyság hete maga is jótékonyan hatott rám és a szoborfő beépült a későbbi kreatív agymenéseim közé. '96-ban elkészítettem a saját bejáratú maszkomat – drótvázból, újságpapírból és a jól bevált tapétaragasztó segítségével –, végül lekentem rózsaszín temperával. (Egy tüzesebb pinkkel megpróbáltam a lehető legirreálisabb színt választani a palettáról.) Kevésbé szobornak, installációnak szántam, inkább használati tárgynak: magamon viseltem a Vak Vetés performanszom első fejezete alatt, s a további terveknek is csak egy szokásos költözés vetett véget, elpottyantottuk valahol… (Kép: Vak Vetés I., Hernádcéce, 1997.)

Ami a darab dokumentációin túl is megmaradt belőle az utókornak, az egy bizarr fotósorozat – igaz, azóta a teljes negatívtekercs is szőrén-szálán eltűnt. Ezt a projektet szintén Péter fotózta. Egy majdnem fehér Krúdy/Szindbád öltöny-jelmezben, a méretes maszkkal a fejemen, bandukoltam fel-alá a Margit-szigeten, később a Múzeumkertben, alkonyattájt pedig a Kerepesi úti temetőbe tévedtünk, míg végül az őr morcosan elhajtott minket. 
De a maszk-projekt még nem ért itt véget. Az említett fotósorozat ugyan soha nem került kiállításra, egy olaj-farost installáció viszont elkészült és az akkori főiskolások Maszk tematikájú kiállításán szerepelt is a Bercsényi Galériában. Később persze a Total Eclipse-sorozatomban is megidéztem, A Nap árnyékában és a Vaktérkép I. c. képeimen. (Kép: Maszk-sorozat, 1998., fotó: Kecskés Péter.)

Ez év végén aztán ismét elővettem a maszkot és ez adja az aktualitását is ennek a posztnak. 

A fenti figuratervet a ROHAM és a Magyar Képregény Akadémia közös „gyermekébe”, a ZAP-Pinkhell képregény-antológiába szántam, a Katalán torony c. történetemhez. Reményeink szerint, a tavaszi Képregényfesztiválra debütálunk az új számmal, s ha a többi szerkesztő is rábólint a forgatókönyvemre, február környékén neki is állok a kivitelezésnek. Ugyanezen figura, s gyakorlatilag azonos szerepben, a rég tervezett Vogel-trilógiámban is feltűnik majd – mindkét helyen Divinus néven. Ez utóbbi album-hármas egyelőre a szinopszis szintjén levitál, de ha időm engedi, még tavasszal elkezdem írni a forgatót. 

Ahelyett, hogy a figuraterv kapcsán mélyebben belemennék a Húsvét-szigetek történeti áttekintésébe, inkább pár szóban arról, hogy kinek, milyen minőség képviselőjének is szántam ezt a fura szerzetet.

A hamvasi meghatározást már a 2001-es katalógusomban is idéztem a maszk kapcsán, de megtehettem volna minden, kifelé elkövetett forma, „gesztus", alak, arculat kapcsán is:
„Primordiális irányom a megszólíthatóságra való irány. A másik lény a Te felé fordult irány. Az én felé való fordulás már másodlagos. Ezért van az, hogy a másik lény felé van arcom, magam felé nincs. És az alak és az arc saját létét ebben a paradoxonban mondja ki: minél szétesőbb, minél elkentebb, alaktalanabb, tömegszerűbb, annál kevésbé megszólítható. Ez egyben minden formának alapparadoxona és varázsformulája.”

Scott McCloud A képregény felfedezésében azt írja, hogy míg a realisztikus, egészen részletgazdag és egy konkrét személy karakterjegyeit magán viselő arc megosztja (elidegeníti vagy éppen szorosan magához csatolja) a képregényt (vagy festményt, grafikát) szemlélőt, addig az egészen absztrakt, leegyszerűsített, minimális, de határozott elemekből építkező arc/alak szinte minden esetben azonosulásra készteti nézőjét. Ezért tudunk könnyebben belehelyezkedni egy olyan rajz- vagy képregényfigura szerepébe, helyzetébe, ill. közvetlenebbül átélni az érzelmeit is, amelyik pár jellegzetes vonalból épül csak fel, mint amelyik igyekszik valósághűen ábrázolni az adott személyt.
McCloud persze látszólag mond csak ellent a hamvasi idézetnek, hiszen az előbbi nem absztrakcióról beszél, hanem alaktalanságról, elmosódottságról. Asterix figurája pl. semmi esetre sem széteső, elkent, hanem abszolút konkrét, de egyben ikonikus, absztrakt. (Itt most bőven továbbevezhetnénk a szuprematizmus birodalmába is, de talán maradjunk a témánál.) Bizonyos jellegzetességeket úgy jelenít meg, hogy azokat leegyszerűsíti és integrálja egy viszonylag egyszerű, „általános” formába. (Arra azért ügyelve, hogy minden szereplő karakteresen másként legyen absztrahálva, elvonatkoztatva – a különbségtétel végett.)

Biztosan van egy személyes, karmikus kötődésem is a Húsvét-sziget melankolikus szobraihoz, de ami a vonzalom viszonylag racionális mivoltát illeti: számomra egy bizonyos szerep, „magatartás” szüremlik át ezen az általános absztrakción. Mert kétségkívül emberi arc, de a lehető legkevésbé sem egy konkrét személy arca. (Ha messze akarunk nyúlni, a művészet maga sem más, mint az emberi eszközeivel, evilági elemekkel beszélni az emberfelettiről.)
Ahogy én érzékelem és használtam/használom is majd a történeteimben, az az isteni minőség közvetítője – akár az isteni akarat hírhozója, akár az emberi kegyelem hírvivője. Ezért is öltöztettem papi reverendába, szentkönyvvel a kezében, lebegő kádban levitálva – szárny híján esernyővel a feje felett. Ezt a szerepet viszi majd a Katalán toronyban és a Vogelben is.