Ismét jelentkezem. Az utóbbi három hétben gyakorlatilag el sem mozdultam a gép mellől, hiszen holnap – azaz április 18-án – ismét megrendezésre kerül a Magyar Képregény Fesztivál és mi – a Magyar Képregény Akadémia – ismét új anyagokkal, a Pinkhell hatodik számával debütálunk a rendezvényen. Ahogy az már lenni szokott, mindig az alkalomhoz igazítva. (A képen a Pinkhell 6. számának borítója látható. Tikos Péter munkája.)

A fesztivál pedig, ezúttal már az ötödik alkalommal hirdeti (2005 óta), hogy a magyar képregény köszöni szépen jól van és a folyamatos nehézségek ellenére, tavaszonként rügyet bont – köszönhetően a hazai alkotók és kiadók kiapadhatatlan lelkesedésének. Igen, VAN magyar képregény! Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk! :)
A szokásosnál is több feladatot vállaltam magamra – a főszerkesztés mellett belevágtam egy 12 oldalas, önálló – tehát nem adaptációs – történet megírásába, illetve elvállaltam egy 6 oldalas magyar szuperhős-paródia megrajzolását. Sajnos ez utóbbiba, a Fekete Hollóba beletört a tollam/ecsetfilcem. A híresen rossz időérzékem most is cserbenhagyott, így a Felvidéki Miki által írt „Ki a király?" című epizódot majd csak a Pinkhell következő, hetedik számára fejezem be.
Azt gondoltam, írni mégiscsak egyszerűbb, pontosabban, kevésbé időigényes tevékenység, mint a rajzi kidolgozás, ám ezzel is mellélőttem. Zabos Csaba (Graphit) talán az idei Alfabéta-jelölésünkön felbátorodva, de elvállalta az először 8, aztán 10, végül 12 oldalasra duzzadt forgatókönyvem megvalósítását. Le a kalappal Graphit teljesítménye előtt, hiszen nem csak gyors, de bámulatosan precíz is – mind a 12 oldalon tartotta a színvonalat, pedig féltem, hogy az utolsó napok hajrájában, amikor már szinte csak két órákat aludtunk a huszonkét órás megfeszített tempó mellett, elsieti, elnagyolja a karaktereket. Szerencsére nem így történt.

(A képek részleteket tartalmaznak az Orlandoból.)

Ami mindenképpen tanulság és új tapasztalatokat is hozott számomra, hogy egy képregény írója nem spórolhatja meg a folyamatos kapcsolattartást, a folyamatos munkát a rajzolóval – egészen a befejezésig észnél kell lennie és ha szükséges, változtatnia, átírnia az eredeti tervet, szöveget. Egészen más megoldások bukkantak a felszínre, amikor már előttem volt a megrajzolt oldal, így egyes jelenetsorokat több panelre bontottam, másokat megkurítottam – és hasonlóan tettem a szövegekkel is. A kezdeti szinopszist követően kidolgoztam a forgatókönyvet, igaz, ekkor még nem bontottam le oldalakra és panelekre az anyagot, csupán leírtam, hogy mi történik, mire figyeljünk a jelenetben (környezetleírás, a karakterek mozgása, gesztusai stb.). Itt már a képregényben megjelenítendő szövegek, a narráció és a párbeszédek konkretizálódtak és elváltak az instukcióktól. Miután ezt az anyagot átküldtem Graphitnak, aki az átolvasása után elvállalta, elmondtam neki, hogy milyen jellegzetességekre figyeljen a figuratervek kidolgozásakor, illetve egy-két napot eltöltöttem azzal, hogy fotókat vadásztam a neten – figyelembe véve a különböző szereplők vonásait, öltözködését, illetve külön csoportosítottam a helyszíneket is, városokra és korokra való tekintettel. Az Orlando története ugyanis több mint kétszáz évet ölel fel, ráadásul Aradtól, Párizson, Berlinen és Connecticuton át, egészen Sankt Pöltenig. Így a különböző korok viseletére is figyelemmel kellett lennünk.

Miközben Graphit nekilátott a figuraterveknek, én egy miniatűr forgatót készítettem, ahol hasábokkal jelöltem a kis oldalmakettekbe, hogy melyik jelenet meddig tarthat. Először ekkor ijedtem meg, hogy a tervezett nyolc oldal nem lesz elegendő, ezért kitoltam tízre – végül tizenkettő lett. Persze a szöveg írásakor már figyeltem arra, hogy kb. meddig bonthatok ki egy-egy jelenetet, de amikor az ember konkrét oldalakba is vizualizálja őket, kiderülhetnek a turpisságok.
Ezután álltam neki az egyes oldalak paneljeinek, itt már a plánokat, nézőpontokat, figurákat, a környezeti perspektívát és esetleg, ha az nagyon indokolt volt, a fényviszonyokat is felrajzoltam. Persze csak vázlatosan, de azért elég pontosan ahhoz, hogy Graphit értse, mi történik a képen. Amint elkészült egy ilyen oldal, beillesztettem a Quark dokumentumba és elhelyeztem rajta a szövegeket. Az ebből írt pdf-et küldtem végül Graphitnak, hogy biztosan tudjon számolni a buborékok helyzetével.

Csaba először tömegvázlatot készített, amit visszaküldött nekem, így el tudtam dönteni, hogy a tömegek helyes arányban vannak-e „feldobva" az oldalra. Ezután látott neki a letisztult, végleges rajznak és még szerencse, hogy a teljes képregényt digitáblával készítette – sejtelmem sincs, mikorra lettünk volna meg vele, ha papíron kell dolgoznia.
Amikor a kész, fekete-fehér vonalrajzot megkaptam, kicseréltem a forgatómmal és így már pontosan be tudtam lőni a buborékok helyzetét, illetve a hozzájuk tartozó nyilacskák irányát.
Mindeközben a vonalrajzos oldalakat elküldtük „szürkítésre" pár vállalkozó kedvű akadémistának, akik precízen kitöltötték a különböző felületeket úgy, hogy figyeltek az azonos tónusértékű tárgyakra, ruhákra, épületekre. Ez azért volt óriási segítség – és hadd köszönjem meg itt is Zsoldos Péter, Varga Zsolt, Fórizs Gergely, Győri Tibor és Matheika Gábor munkáját –, mert a visszakapott, szürkített oldalakon nem kellett körberajzolni az egyes felületeket, már „csak" ki kellett jelölni és ki kellett tölteni őket a megfelelő színnel. Igaz, az utolsó három-négy napban mindketten ezzel küzdöttünk.

Az alábbi két képen jól nyomon követhető, hogy milyen az általam firkált képes forgató, illetve a kész oldal:

A hosszas, száraz leírást követően, remélem, még senki kedvét nem vettem el attól, hogy elolvassa az Orlandot – mindekit megnyugtathatok, hogy a történet ettől sokkal izgalmasabb és talán felkavaróbb is.
Anélkül, hogy lelőném a sztorit, annyit azért elárulhatok, hogy a képregénynek nem kevés köze van Virginia Woolf nagyszerű regényéhez, igaz, inkább csak parafrazáltam az eredeti mű bizonyos aspektusait, a főhős fatalista és fantasztikus élettörténetét – egy kicsit a saját elképzeléseimhez, a saját „mániáimhoz" igazítva.

1849, Arad. Anna, aki ekkor még csak sejti, hogy nem a megfelelő testbe született, kénytelen elhagyni egyetlen szerelmét, Magdát és lemondani a boldogságról, csak hogy kedvese megmenekülhessen a vérszomjas császári csapatok bosszúhadjárata elől. Magda egy vörösfedeles könyvecskét hagy hátra neki, s főhősünk szépen lassan, több mint kétszáz éven át egy teljes regényt álmodik az üres lapokra. Hogy hogy kerül a képbe az előzetes oldalon látható gyilkos varacskosdisznó és hogy végül mit is takar pontosan a poszt címe, kiderül, ha elolvassátok a képregényt. Megtehetitek, ha holnap ellátogattok a Gödör Klubba, 10 és 18 óra között és a Magyar Képregény Akadémia standjánál megvásároljátok a Pinkhell 6. számát.
Jó szórakozást!

Ui.: A Fekete Holló helyett, azért egy oldalt mégiscsak megrajzoltam ebbe a számba is, méghozzá Szabó Jenő izlésesen morbid humorú Mélypontját. Ebben a három stripben olyan mélytengeri halak elmélkednek a lét súlyos kérdéseiről, akikkel igencsak kibabrált az anyatermészet. Vagy Isten? Ha egyáltalán hisznek benne...

Végezetül, de nem utolsó sorban, nézegessétek a kedvcsináló előzetest a Pinkhell 6. számából az MKA blogján. Katt!

A 2009. évi Alfabéta-díjak április 18-án, az 5. Magyar Képregényfesztiválon kerülnek kiosztásra. Az addig hátralévő időben a Magyar Képregény Akadémia szeretné kicsit jobban bemutatni az idei jelölteket, ezért készítettünk egy miniinterjú-sorozatot. A legfrissebb interjút Cserkuti Dávid készítette – válaszadói Az apák bűnei két alkotója, Zabos Csaba (Graphit) és Fehér Zoltán (Zorro de Bianco), azaz jómagam. (Lehet drukkolni 18-án! :))
És persze látogassatok el a Magyar Képregény Akadémia blogjára, érdemes a többi jelölttel készült interjút is elolvasni!

Fehér Zoltán (Zorro de Bianco) és Zabos Csaba (Graphit)
 

– Mióta publikálsz képregényeket, hol találkozhattunk eddig a munkáiddal?

Graphit: – 2006 óta jelennek meg képregényeim a Pinkhellben. Az első, A torony című munkámat is Zorro jegyezte, a The Gang-et Pap Károly, a Másnapot pedig Péteri Gábor írta.

Zorro: – Alapvetően rajzolónak és nem írónak tartom magam, a mostani jelölés mégis mint írót érint. Képregényeket persze mindkét „munkakörben” elkövetek. Az első, nyomtatásban is olvasható munkám 2003 márciusában a Mások magazinban jelent meg. Ha anno a szerkesztők nem rágják a fülemet, hogy az addigi karikatúráim folyományaként mégiscsak kijárna már egy jó kis képes sztori az olvasóiknak, valószínűleg soha nem vágok bele és nem térek vissza a gyerekkorom nagy szerelméhez, a képregényhez. Nem támasztottak elvárásokat, a cél pusztán egy olyan képregény elindítása volt, ami melegekről szól és a mai Budapesten játszódik. Az első nyolc oldalt az egyik színházkritikus/író barátommal szültük meg, a szereplők kitalálása és jellemrajza legalábbis az ő fantáziáját dicséri. Később a Szivárvány köz több stripet is megélt és egy három oldalas kis lektűrre is elégnek mutatkozott. Az utóbbiakat már mint író is jegyeztem – tapasztalhatóan nem sok sikerrel. (A témában egyébként sem lehet lekörözni a Max und Moritz-díjas képregényklasszist, Ralf Königet.)
Ez a „kis” kitérő meghatározta a jövőmet: a festészettől elkanyarodva, gyakorlatilag teljes mellbedobással a képregény mellett köteleztem el magam.
Ha a kérdés az idei jelölésre vonatkozik, akkor leginkább csak azokat a képregényeket sorolnám fel, ahol íróként is jegyzem magam. Ilyen a Vogel, a csíkos pizsamában maradt kis zöld és csúf fiúcska sztorija, aki a Kemenes Tamás által írt első (és félbemaradt) kalandja után is hű maradt a Pinkhell magazinhoz. Saját interpretációmban és strip-formátumban a lapunk 3. számában lehetett vele találkozni. Szintén a Pinkhellben jelent meg az első novella-adaptációm, amit Jorge Luis Borges A halál és az iránytű c. műve alapján követtem el. A feldolgozás bizarr ziccerét, miszerint a szereplőket állatfigurákkal helyettesítettem, Fritz Zoli remek, kifejező, karakterjegyekre kihegyezett rajzai (szerintem) ragyogóan feloldották. Az apák bűnei, amit Graphitnak írtam, szintén adaptáció és Christianna Brand novellája alapján készült.

– Milyen alkotók, milyen képregények gyakoroltak rád nagy hatást?

Graphit: – Gyerekoromban, amikor talán még olvasni sem tudtam, a Disney-féle képregényeket nézegettem, később pedig az Asterix lett a nagy kedvencem. De nagy hatással volt rám Moebius, Hermann Huppen, Max Bunker és Dubravko Matakovic is.

Zorro: – A jelöléshez köthető válasz ismét csak „prózai”. Próbálok tehát az írói oldalára fókuszálni.
Úgy vettem észre, hogy leginkább azok a munkák vannak rám nagy hatással, ahol maga a mesélhető, anekdotaként is továbbadható, csupasz sztori általában nem sokat mond el magáról a műről. Ebben az esetben, ha pusztán a történés elemeit ragadjuk csak ki, nem fogjuk tudni közvetíteni az adott film, regény vagy képregény „üzenetét”, mert az jóval rejtettebb, illetve élményszerűbb. (Sokan erre használják a „hangulata van” jelzőt, pedig nem erről van szó – ez ugyanis úgy hangozhat, mint amikor egy nőre azt mondjuk, hogy „érdekes”.) Egyébként nem érzek minőségbeli differenciát a „sztorizható” és a történetről leváló, áttételesebb, „metafizikusabb”, kódoltabb alkotások között – egyik sem értékesebb, mint a másik. A saját típusán belül a zsánerekben gondolkodó és inkább szórakoztató képregények ugyanúgy lehetnek remekművek vagy fércmunkák, mint a vaskosabb, többrétegű darabok. Persze mindezt eldönteni csak akkor tudjuk, ha valóban „látjuk” az adott művet.
Azok közé tartozom, akik szembe fogalmazzák magukat Wittgenstein elhíresült kijelentésével, miszerint: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A művészet – szerintem – mindig is arról próbált „hírt adni”, azt próbálta megidézni, ami megfogalmazhatatlan, alaktalan és nem lehet ez alól kivétel a képregény sem. Emiatt is beszélhetünk mágiáról.
Hogy a konkrét példákat ki ne kerüljem: jelentős hatással volt rám a Maus, ahol először találkoztam a rajz egészségesen alárendelt, azaz inkább kiegészítő szerepével –  azzal, hogy ebben a felkavaró, szövevényes és megrendítő történetben biztos, hogy nem szabad a grafikai világot cizellálni, túlrajzolni, mert öncélúvá válik. Minden történetnek meg kell találnia a saját vízióját, vizuális együtthatóját, ki kell egészíteniük egymást. Ez a sztori jellegéből fakad és ha lehetséges, akár a legaprólékosabb kidolgozás is indokolt. Speciel ez a módszer a Mausnál vagy a másik nagy kedvencemnél, a Tükörvárosnál éppen az egyszerűsített, stilizált formák irányba terelte Spiegelmant és Mazzuchellit, nagyon helyesen.

Persze ott van ellenpéldának a Metabárók vagy a December 32, ahol a részletgazdag, festői ábrázolásmód majdnem hogy követelmény, de legalábbis jól megfér a szöveggel. Jodorowskyt rendezőként is nagyra tartom, sok a közös szempont a gondolkodásunkban, abban, ahogy és ahonnan az univerzumot értelmezzük. Igaz, hogy egy olyan néző/olvasó számára, aki kevésbé ismerős a különböző mágikus rendszerek és a „szürreál-pszichedelika” világában, nehezebben fejthetők fel a „képei”, számomra viszont éppen ezek a rejtett aspektusok jelentenek kapcsolódási pontokat, így a Metabárókat sem csak egy izgalmas fantasyként éltem meg. Beleszerettem a többrétegűségébe, a „hagymahéj-szerűségébe”, mint ahogy az anime-rendező, Hayao Myazaki is fontos, inspiráló alkotó az életemben – szintén amiatt jelentős előkép, mert nála sem csak a „csupasz” történetről szólnak a mesék, de ha valaki „pusztán” szórakozni, kikapcsolódni szeretne, akkor sem fog csalódni – nem kell feltétlenül elmélyednie mondjuk a sintoizmus szellemtörténetében.
Bilal is mesterien bánik a zsánerek alkalmazásával és egyszersmind kiforgatásával. A December 32 egyértelműen mutatja, hogy milyen finoman lehet egy átlagosnak induló sci-fibe végül komplett művészetfilozófiai eszmerendszereket integrálni.
De ugyanilyen réteges író Alan Moore is, igaz, eddig csak a Watchment olvastam tőle – lévén a botrányos angoltudásom többre nem predesztinált –, de a kezdeti előítéleteim – amiket általában az amerikai képregénnyel szemben táplálok – csakhamar leomlottak. A hajamat téptem, mikor az első két részt kivégeztem és hiába is nyúltam volna a befejező harmadaik kötetért. Borzasztóan élvezem, hogy ahányszor csak újraolvasom, mindig felfedezek egy rejtett szálat, részletet, ami viszont szervesen ízesül az egészbe.
Hogy a humor se maradjon ki: egyértelmű, hogy Goscinny a nagy kedvenc, hiszen mind a Lucky Luke, mind pedig az Asterix hozzájárult ahhoz, hogy most paneleket és buborékokat firkálgatok a szabadidőmben. De Ptiluc vagy Johan Sfar is lenyűgözött – legalább olyan jó írók, mint amilyen rajzolók –, így nagyon sajnálom, hogy a Disznóól vagy A rabbi macskájának további részei azóta sem jelentek meg magyarul.

 – Hogy érintett, hogy jelöltek az Alfabéta-díjra, mit jelentene számodra a győzelem?

Graphit: – Mindenképp meglepett, bár a díjakat általában nem tudom hová tenni. Aki kapja, büszke rá, aki nem, próbálja csökkenteni a jelentőségét. Persze a hatvan induló közül az első négy jelöltbe bekerülni szerintem szép teljesítmény, ráadásul az idei zsűrizés menetét is nagyon korrektnek találom. Örülnék a díjnak, nyilván mindenki örül, ha elismerik a munkáját.

Zorro: – Meglepődtem, bár a jelölő bizottságban benne voltam. Viszont elég sok induló volt az első fordulóban ahhoz, hogy nem igazán reménykedtem abban, hogy Az apák bűnei túléli a rostát.
Tudom, hogy  többen elmondták előttem, de én is valahogy úgy érzem, hogy számomra már a jelölés is elegendő annak a megerősítésére, hogy talán sikerült valami érdekeset átmenteni az eredeti novellából és „képregényre fordítani”. Igaz, ezt a munkát még inkább csak ujjgyakorlatnak szántam, szeretnék elszakadni a jövőben az adaptációktól.

– Hogyan értékeled a saját alkotásodat, mennyire vagy elégedett vele?

Graphit: – Végül is ez csapat munka volt. Így egy év távlatából még mindig tetszik, bár elég kevés idő állt a rendelkezésünkre. Ha nem kellett volna annyira sietni, egy-két kockát biztosan újra rajzoltam volna.

Zorro: – Azon alkotók táborához tartozom, akik soha nem érzik befejezettnek a művüket és ha lehetséges volna, folyamatosan ugyanazon a munkán dolgoznának, azt csiszolgatnák mind tökéletesebbre. Szerencsére erre még csak esélyem sincs, úgyhogy megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban, amikor később fel-fel lapozom a régebbi képregényeimet. A saját anyagoknál legalább csak magamra lehetek dühös, ha utólag úgy érzem, hogy valamit másként kellett volna csinálni, Az apák bűneinél viszont megpróbálom helyenként Graphitra fogni a tévedéseket. Ez persze nem sikerül, mivel a képes forgatóban minden egyes beállítást és fényelést is precízen kidolgoztam neki – ami pedig az ő munkafázisait illeti, azokra „sajnos” nem lehet panasz. :)
 
– Milyen képregényes munkákat tervezel a közeljövőben?

Graphit: – Éppen Zorro forgatókönyvét rajzolom ismét, amit a Pinkhell következő, hatodik számában szeretnénk publikálni.

Zorro: – Tervekből nincs hiány. Jelenleg Graphittal ismét egy közös munkán dolgozunk, de ezúttal nem adaptációról van szó, hanem saját sztoriról. Ha minden jól megy, április 18-án, a Képregényfesztiválon már mindenki olvashatja a Pinkhell hatodik számában. A képregény címe Orlando és nem árulok el titkot, hogy közvetett módon köze van a Virginia Woolf jegyezte regényhez. Úgy tűnik, Graphittal gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, remélem, ez a jövőben is így marad.
A készülő Pinkhellbe rajzolóként is beszállok, az Orlando mellett ugyanis elvállaltam a Felvidéki Miki által írt Fekete Holló következő epizódját. Aki olvasta az előző számunkban megjelent, Fritz Zoli által prezentált Holló-sztorit, talán emlékszik rá, hogy egy amolyan magyar szuperhős-paródiáról van szó, nem kevés utalással igazságos királyunkra és a közkedvelt denevéremberre.
A következő Pinkhellre szintén van már saját sztorim, A katalán torony címmel. A forgatókönyv és a figuratervek készen vannak, valamikor a tavasszal neki is kezdek, mivel ez a tervem már évek óta a fiókban lapul, itt az idő előrukkolni vele.
Ami még igencsak a jövő zenéje és leginkább szabadidő függvénye, az két képregényalbum megvalósítása. Még tavaly januárban megírtam mindkettő szinopszisát, de a forgatókönyv kidolgozása egyelőre várat magára – illetve sokban függ a lustaságomtól is. :)
Az egyik, a Bétaville címet viseli és az 1940-es évek Budapestjén játszódik, amolyan steampunkos miliőben, droidokkal és kallódó dzsentrikkel megfűszerezve, a másik pedig a már ismerős Vogel gyerkőc egy hosszabb kalandját indítaná útjára. Az utóbbi történet egy trilógia első állomása, a hármas felosztás pedig leginkább a Tarot hármas körét követi, így az egyes kötetek is a Sal, Sulphur és Higany alcímeket viselik. Tehát van munka bőven...

Hosszú ideje nem jelentkeztem. Ez még egy ideig így is marad. Azért publikálok pár, fiókból előbányászott, archív felvételt, amit az utóbbi napokban sikerült átírni az egyre amortizálódó VHS-szalagokról.

Az első körben Gaál József szavait „idézem" – a főiskolai mesteremtől már korábban is olvashattatok. Ezúttal 2001-ben, az Art du Monde Galériában, a Teljes Napfogyatkozás c. kiállításomkor elhangzott megnyitóbeszédét digiztem be – a FixTv nyomán: 

Akit érdekel, a megnyitót követő ejtőzés is megtekinthető – ez egy kézikamerás felvétel, elnézést a gyatra minőségért! (A beszédet követően Garmathy Romain, francia galériás is feltűnik, kitartóan keresgélve az alkalomra meghívott jazz-zenekart, akik – hallhatóan – végül mégiscsak előkerültek):