A tegnap esti tévéműsort mintha csak a szám íze szerint „fűszerezték" volna. Igaz, a Kultúrház Várfok Galériás összeállításáról már szerdán értesültem, mert a szerkesztő, Gyürke Kata engem is megkeresett interjú-ügyben – végül a hirtelen jött időpont vs. leadások ellehetetlenítették a találkozót –, de talán éppen enélkül is, a Kazovszkij-megemlékezés újra felkavart. A Frenák-táncfilmről pedig még éppen időben hallottam Édesapámtól.

Kazo egy évvel ezelőtt tisztázta le Szalóky Károllyal, a Várfok Galéria tulajdonosával (akivel egyébként ugyanúgy tegnap, a déli órákban vetített portréfilmet az MTV), hogy 2009 januárjában önálló kiállítással jelentkezik ismét, a galéria-együttes XO-termében – külön kérésére, a Várfok 14-ben, vele párhuzamosan, FeLugossy László (A.E. Bizottság) kiállítása nyílt volna, illetve nyílt is, hiszen nagyon szerette Laca munkáit. Alen (Kazo) kiállítása már nem jöhetett létre. Szalóky tehát felkérte a galéria állandó művészeit, hogy egy-egy alkotás erejéig emlékezzenek meg Kazoról, kimondottan az ő emlékének szenteljék a műveket.
A Kultúrház stábja erre a megnyitóra vonult ki és örökítette meg Szotyory László, Bodóczky István, Fehér László, Csiszér Zsuzsi és a Párizsban élő és alkotó Aatoth Franyo munkáit, illetve rövid interjúkat is készítettek a kiállítókkal.
Bodóczky – aki a Kisképzőben osztályfőnököm és rajztanárom is volt – nem csak festett, de írt is. Beleírt a képbe – a kutya-sziluett negatívját bambusz-rácsozat zárja közös cellákba a bensőséges sorokkal. Fehér László a már ismerős, vonalas portrérajzot Kazo elmaradhatatlan macis sapkájával fejelte meg, míg Csiszér Zsuzsi inkább abból a képből indult ki, amit ő látott Alenről. Az olaj-vászon képpár pop-artosan burjánzó, újság-montázs-szerű kavalkádja számomra inkább idézte egy Almodóvar-film világát – sok köze valóban nem volt Kazohoz, így az alkotó külső szemlélő maradt ebben a történetben. (Ez persze nem feltétlenül baj.) Viszont Aatoth Franyo és Szotyory szinte felvették Kazo stílusát, festői gesztusait, átvették jellegzetes motívumait. Lacitól – ahogy említi is – ez egyáltalán nem idegen „test”, hiszen a magányosan tornyosuló ciprusok, semmibe vezető utak, kietlen kertek eddig is jellemezték festészetét.
A Kultúra.hu-n érdemes elolvasni Götz Eszter érzékeny, megkapó kritikáját is.
(Ez az hommage-kiállítás számomra abból a szempontból is meglepetés, hogy július óta, több más alkotóval, mi is tervezünk egy hasonló tárlatot – remélem, még ebben az évben létre is jön. Szomorú apropóból ugyan, de végre újra érezhetem majd a csontenyv és a festőszer édes illatát...)

 
Frenák Pál Fiúk c. darabját élőben sajnos nem láttam, de a korábbi munkáit többször is. (Itt hívom fel a figyelmet, hogy a társulat TWINS c. darabjának bemutatója február 12-én és 13-án a Nemzeti Táncszínházban megtekinthető!) A Duna Tv egy méltó tánc-filmmel – ami nálunk ugyan még kevéssé ismert, holott szerencsésebb országokban már lassan két-három évtizede bejáratott, kipróbált és kedvelt műfaj (olyan úttörő társulatokkal az élen, mint pl. a rendkívül izgalmas DV8) – adózott a ’93-ban hazatért táncos-koreográfus művészetének, aki azóta folyamatosan teltház előtt mutatja be darabjait.
A műsorújság zanzája viszonylag egzaktul foglalja össze a Fiúkat: „Frenák Pál ebben az éteri, légies koreográfiában megkísérli kinyitni a ketrec ajtaját és szabadon engedni a tudatalatti vadállatait. Az előadás történet arról, hogyan feszül egymásnak a racionális és az ösztönlény egyetlen testen belül, felvetve ezáltal a kérdést: hol a helyünk nekünk, rejtőzködő férfiaknak?”

Pali siket-néma szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1957-ben. Nem csoda, hogy már a kezdetektől alapvető kommunikációs nyelve a jelbeszéd, a gesztusokkal és mimikával dolgozó párbeszéd lett. ’82-ben – miután itthon klasszikus balettet és néptáncot tanult –  távozott Párizsba, majd a nélkülözés évei után, ’89-ben végre megalakította saját társulatát, a Compagnie Pal Frenakot. Én először ’92 elején futottam össze vele az Astoria aluljárójában, miközben pár barátommal karácsonyi képeslapokat árultunk árva gyerekek megsegítésére. A találkozást követő, hajnalba hasadó beszélgetés meghatározó számomra mind a mai napig.
Később, ’93-ban Kocsis Eszterrel – aki a Kisképzőben volt osztálytársam, édesapja pedig anno az egyetem grafikai tanszékének vezetője, Kocsis Imre volt – fotósorozatokat készítettünk az éppen itt vendégeskedő, Gördeszkák c. darabjához. (A negatívok és kontaktok még most is itt figyelnek valahol egy kupac alján.)
Frenák ’99-ben már masszívan kétlaki életet élt: a párizsi-budapesti székhely egyaránt alkalmazott francia és magyar táncosokat is, mígnem 2000-ben elnyerte a Veszprémi Táncfesztivál fődíját, s gyakorlatilag a társulat innentől folyamatos, masszív jelenlétével tiszteli meg a hazai közönséget.