„Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
– Kacagni tán soha nem is tudott –
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.”
(József Attila: Ősapám)

A Magyar Képregény Akadémia tagsága a múlt év folyamán szegényebb lett egy tehetséges, fiatal alkotóval: Bardon Barnabás, alias Saban, egy időre felhagyott a képregénykészítéssel és energiáit inkább a képgrafikára és a festészetre fordította. Persze Barna döntése  nem volt meglepő, hiszen jelenleg is a Képzőművészeti Egyetem festőszakának hallgatója. Azt sem mondhatnám, hogy váratlanul ért a dolog – azt hiszem, hogy az a módszer, látásmód vagy alkotói attitűd, amivel ő rendelkezik, csak nagyon nehezen viseli a képregény epikus, történettel „terhelt” követelményeit, bár tény, hogy ha a műfajban elkövetett munkái magát a klasszikusan értelmezhető sztorit „le is dobták” magukról, azért az egymást követő panelek dinamikája, egymásból következő ritmikája, a kompozíciók összefüggő, de gazdag variábilitása nagyon is jelen volt az oldalain.

Pár poszttal korábban már idéztem Barna – ott Zsombor (merthogy több álnéven is publikált) –, a Vismajor Kávézóban kiállított lapjaiból, ezúttal viszont a legfrissebb, Bikatáltosokat „feldolgozó” grafikáiról ejtsünk pár szót.

Egészen meglepő, hogy mennyire tudatosan építi fel ezt az új sorozatát – ennél már csak az a meglepőbb, hogy a végeredményen semmiféle erőlködés nem fedezhető fel. A képeket követő magyarázat is inkább csak kiegészíti a lapokat, ha nem találkozunk vele, a grafikák önmagukban is hatással vannak ránk, kerek egész művek. Tulajdonképpen a végső szöveg sem magyarázkodás, pusztán eligazítás azon nézők számára, akik nem feltétlenül rendelkeznek a szükséges ikonográfiai ismeretekkel.
Korábbi, torzszülötteket és számkivetett nyomorékokat ábrázoló munkáihoz képest, most egy egészen új irányt észlelhetünk – szemben a kitaszított, stigmatizált szerencsétlenekkel, e táltosok magabiztos, robusztus, megnyugtató jelenléte és a „portréikat keretező” szövevényes-kacskaringós motívumvilág sugárzó, felszabadult örvénylést teremt. Félelmetesnek is érzékelhetnénk ezeket a stilizált, uralkodói pózba „merevedett”, szent és sérthetetlen monstrumokat, ám mégis, számomra inkább megnyugvást sugároznak, oltalmat nyújtanak – de legalábbis a menedék ígéretét. Örvendetes, hogy Barna ilyen őszintén, sallangmentesen – és ami számomra a legfontosabb: a szentimentalizmust és a mostanság újra divatos nemzeti-népi giccs retrográd fülledtségét és együgyűségét elkerülve – fordul oda és kér „útbaigazítást” az ősi magyar monda- és motívumvilág őrzőitől.
Míg korábbi, perifériára taszított nyomorultjai éppen a teremtett élőlény sérülékenységét és vele szemben, a másságot nehezen toleráló, ösztönből merítkező tömeg kérlelhetetlen ítélkezését vették górcső alá, addig a bikatáltosok jelenléte inkább összekovácsol, felemel, egységbe rendez és megnemesít, reményt ad. Egyetemes, a felsőbb szférákat az anyagi világgal összekötő, minden „intézményen” – így a valláson is – kívül- és felülálló, biztos entitást fogalmaznak meg – egyben archetípusát is mutatják annak a jelenlétnek, ami a héroszi tulajdonságokkal is rendelkező, félig emberi, félig pedig állati lét hermetikus egységét magában foglalja.

Barna munkái nem nélkülözik a képzőművészeti előzményeket: Vajda Lajos (balra: Barátok (1937) című rajza) hálószerűen egymásra „kopírozott” vonalai, útvesztői hasonlóan „eresztik egymásba” a különböző képi struktúrákat – és így az autonóm jelentésrétegeket is –, hogy végül új minőséget teremtsenek. De elnézve a bikatáltosokat, eszembe jut még Kondor Béla vagy Nagy László munkássága is – a népi-paraszti jelképrendszer, a kereső, finoman hajló, rusztikus, magányos vonalak szövete – melyek gyakoribb találkozási pontjaiból helyenként fenyegetően sűrű „fekete lyukak parázslanak” – mind-mind megidézik ezeket az elődöket. (Személyes véleményem, hogy talán túlságosan is.)

Ha már felemlegettem korábbi, torzszülötteket ábrázoló grafikáit, a következőkben elolvashatjátok a 2007. decemberében írt megnyitószövegemet, amit Barna – az Ybl Palotában rendezett – kiállításához írtam:
 

Bardon Barnabás kiállítása elé
(2007. december 18. – Ybl Palota Művészeti Központ)

1932-ben, pár évvel az első hangosfilm megjelenését követően, az USA filmgyártásának talán egyik legtébolyultabb és -kísérletezőbb időszakában mutatták be Tod Browing rendező nagy botrányt kavart munkáját. Ma már egyértelmű, hogy a Freaks (Szörnyszülöttek) a mozgókép olyan nagymestereire gyakorolt maradandó hatást, mint David Lynch, Tim Burton vagy éppen – a képregényírásban is igen termékeny és kiváló – Alejandro Jodorowsky. A felsorolt nevekből is kitűnik, hogy Browing a bizarr hangvételű alkotással – amelynek inspiráló szelleme mind a mai napig tapasztalható – egy olyan műfajba pumpált friss vért (sic!) hajdanán, amely a természeti népek mitológiájától, a gótika ködös évszázadain át, végül a 19. századi romantikus irodalomban találta meg a megérdemelt támogatást és válhatott visszajáró „kísértetté” a művészetek fellegvárában. Talán nem véletlen, hogy a „szörnygyárost” kortársai a „mozgókép Edgar Allen Poe-jának” becézték, aki második kultfilmjével, a Freaks-szel szinte csak egy orrhossznyira maradt le első klaszikusától, az 1931-ben bemutatott Drakulától – rispect Bela Lugosi!

 A Freaks korabeli plakátjai, illetve Jodorowsky El Topo című filmjének kockája.

Hamarosan rajongójává váltam a kacska, de ízes kézfejeknek, a gabalyodó végtagoknak, a köszvényesre kopott könyököknek, a csíkozott harisnyára rántott, századelőt idéző lábbeliknek – mintha Óz birodalmának keleti boszorkányáról emelték volna le a házikót, nem volt kétségem affelől, hogy a hegyes, feketén fénylő süvegek hamarosan felkerülnek az ádázul vigyorgó kiborgokra. Az üszkös koponyák legtöbbjét mégis csörgősipka „csinosította”, néhol baseball-sapka vagy királyi süveg. Karakterek sokasága, mindenre elszánt hadseregek sorakoztak a lapokon, alig győzték viselni a temérdek lámpást, trombitát, harsogó gramofont, testükből huzalok, komplett csőrendszerek kacskaringóztak – a lencseszemű mamelukok mintha csak egy nyirkos, árnyékos sikátorból kémlelték volna az Elveszett gyerekek városát. A kaján intrikusok mellett szép számmal álltak bevetésre a túlszerszámozott kamikázepilóták, egy sosemvolt korszak retrográd harcosai. Már csak egy történetre vártak, egy jó tollú íróra, drámára, hogy kitombolhassa magát végre a steampunk.

Barnabás (akkor még Saban) korai figuratervei

Itt állok a megnyitó szerepében, immár mellettem az alkotó, köröttünk a falakon ismét különös és meghökkentő figurák várják a mustrát, de ezúttal kész, kerek egész, önálló grafikákként. Vonásaikban sok helyütt idézik a kiborg korszak alakjait, illetve a különböző tölcsérformák és az ismerős fejfedők felbukkanása mind-mind átmentett relikviáknak minősülnek, ellenben a megfogalmazás módja, az eszközök használata jelentősen változott, finomodott, s nem csupán a lazúros ecsethasználat, a festőiség hangsúlyossága folytán, de az egyes kreatúrák jellege is sokkal inkább koncentrál a belső tartalomra, a személyes tragikumra, magára a személyre. Valahol, ez a líraibb hangvétel többet is mutat meg a figurából, mondhatni a múlt harsányabb, kimondottan képregényre termett hősei feltétlenül történetíróért kiáltottak ahhoz, hogy szereplőivé válhassanak egy, a játékban, végigvezetett konfliktusokban kifejezhető drámának, e kiállítás lapjai viszont tökéletesen magukban hordozzák azt – egy teljes sors súlyát. Ám hiába a szemléletváltás, Barnabás bolondjai, szerencsétlen sorsú torzói cseppet sem veszítettek rútságukból, továbbra is igazi szörnyszülöttek.

A Freaks kissé közhelyszerű, filléres melodrámának tűnhet, ha elsiklunk a valódi mondanivaló, s annak meglepően érzékeny, humanista és egyben realista ábrázolása felett. A helyszín mindvégig azonos kerettel szolgál: vándorcirkusz „paravánjai” közt élik mindennapjaikat a korabeli mutatványosok – a ballerina, az erőművész, számtalan artista. Ami mégis különbözik a kortárs cirkuszok világszámaitól, az a temérdek groteszk és szánalmat keltő torzszülött felvonultatása, az a tény, hogy puszta nyomorúságos létük az egyetlen produkcióként szolgált a porondon. Ha a szakállas nő, a törpék, a szépséges sziámi ikrek, a tűfejű, a csontvázember, a végtagok nélkül született hernyóember – az Élő Torzó – vagy a félig férfi, félig nő hermafrodita csak éppen feltűnt a reflektor fényében, ha csak egy pillanatra is, de már nem takarta súlyos bársonyfüggöny fogyatékos alakjukat, a mohó és bizarra kiéhezett közönség már a pénzénél volt. Egyedül látványuk elég volt ahhoz, hogy világszámmá válhassanak, egy abszurd peepshow fogaskerekeivé, amelynek kapcsán joggal merül fel a kérdés: vajon a produkció mely oldalán álló fél a betegesebb, e születetten nyomorék társulat kreatúrái vagy azok, akik fizetnek a szokatlan műsorért? Vajon képesek vagyunk-e elszámolni önmagunkkal, mikor kíváncsian a függöny mögé lesünk, elegendő-e a puszta szánalom, a borzongó lesajnálás, hogy aztán a pillanat varázsát feledve, sietősen hátráljunk vissza a „normálisok” világába? Tehetünk-e többet azon túl, hogy az amorf teremtményeket gombostűre tűzzük, mint különös rovarokat, s ha némi szombat esti vacogásra vágyunk, előhúzzuk őket a fiók mélyéről?
Minderre számos alkotás próbált már választ keresni, emlékezzünk csak a már említett David Lynch Elefántemberére!

Balra fent: a Freaks társulata – balra lent: Prince Randian, az Élő Torzó.
Jobbra fent: az Elefántember Lynch filmjében.
Jobbra lent: a Freaks ballerinája, mint kacsanő

Barnabás társulata köröttünk figyel e falakon. Számtalan pislogó, görcsösen szorongó vagy éppen kínosan vigyorgó szörnyszülött. Ez a feszült derű azonban nem több álarcnál, bemerevedett szerepnél – maga az archaikus mosoly. Hát persze, hogy e torz manézs alakjai is a mulattatás, az attrakció mellett kötelezték el magukat, hiszen látszólag minden csak jobb lehet annál a megvetésnél és kitaszítottságnál, amit egyébként, a mindennapok szürke rengetegébe szorult sorstársaik elviselnek. Első látásra rokonságot mutatnak Joel Peter Witkin preparált nyomorékokat, trancsírozott emberi korpuszokat ábrázoló fotográfiáival, illetve Kőnig Frigyes, spirituszban lebegő, anatómiai pontosággal ábrázolt torzszülöttjeivel.

1–3: Joel Peter Witkin munkái.
4: Kőnig Frigyes: Rajz a Harmonia perturbata c. kötetből

 
Míg az egykedvűen kuporgó és trombitálgató törpe csúcsosodó koronájával, púpos testtartásával óhatatlan felidézi bennük III. Richárd alakját, addig a posztamensként szolgáló kerekasztalra ültett, s csipkés-fodros babaruhába erőszakolt vízfejű gnóm egyértelműen a Notre Dame-i toronyőr analógiája. Arra, hogy egyes szörnyszülöttek mennyire görcsösen ragaszkodnak a rájuk kényszerített szerephez – csak nehogy felfedjék natúr rútságukat! –, jó például szolgál az a cukorsüveges, kacskaorrú törpe, aki teljes egészében összenőtt a szerephez elengedhetetlen attribútumával, egy jókora rézfúvóssal. Képpárja, a masnis-loknis kisleány könnyebbsége, hogy négy kézzel jött a világra, így a súlyos trombitát, mely egyenes folytatása kis babaarcának, játszi könnyedséggel kezeli. Mik ezek, ha nem finom utalások Barnabás korábbi korszakára, a kiborgok „hadseregére”?

Személyes kedvenceim mégis a két, néhol három tagú sziámi ikrek, illetve az az egypetéjű ikerpár, akik végtagok híjján azt a rövid távolságot sem képesek legyőzni, ami kettejük közt a képen fennáll. Ölelésre vágynak, az egymással megosztott magányra, amit nyomurult sorsuk folytán hiába is várnának környezetüktől – ám még ezt a társas magányt sem képesek elérni, nem úgy, mint a látszólag szerencsésebb sziámi ikerpár, a fejüknél összenőtt, frivol kosztümben visító lányok. De vajon melyik az elviselhetetlenebb állapot? Az örökös rabságban szüntelen együvétartozás vagy önmagam szakasztott tükörképének folyamatos szemlélése és egyben elérhetetlensége? A murénaszájú tündérek talán keserűbb sorsa jutottak, mint a Freaks szépséges Daisy és Violet Hiltonja, mivel ők még csak nem is bájosak. Fogazatuk fenyegetően villogtatják, s mintha sorstársaik jajjszavaként sziszegnék a hézagok közt: „Törött fésű, adj fogat. / Szobor, add át arcodat. / Bõröm sincs és csontom sincs, / belemen lóg a bilincs.” De nem csupán Weöres Sándor és Pásztor Béla strófáit juttatja eszembe e kiállítás. Mikor a saját fejét mohón és lázasan ölelő leánytorzóhoz érek, a bizarr beteljesülést mutató figura alá egyértelműen odakívánkoznak Vészi Endre sorai: „s meggörbülnek a vastraverzek, / a liliputi nő rohan, / kezében saját nagy fejével, / s a reflektorok komolyan, / kénsárga, erős sugarakkal / felsöprik ezt a nagy manézst, / szétszerelik a paripákat, / a hasfelmetsző elteszi a kést.”

Ahogyan Browing felkavaró, humanista meséje, úgy e kiállítás panoptikuma is többet enged láttatni puszta cirkuszi attrakciónál, a mimikri múlékony varázsánál – újabb függönyt hajt el előlünk, „mezítelenre" vetkőzteti és a lehető legközelebb emeli e nyomorultak lelki világát, mintegy pillanatnyi sorsközösséget teremt, lehámozza a meghökkentés álarcát és e torzszülöttek tekintete pőrén, majdhogynem vádlóan döfi át a néző lelkiismeretét, artikulálja a helyzet abszurd mivoltát. A környezet szinte teljes elhagyása mégcsak ráerősít a figurák magányára, illetve új, valóban lényegi szempontokat teremt – mindössze pár kellék, antropomorf tárgy kerül a térbe. A hiánnyal Barnabás nem csupán hosszas analizálásra késztet bennünket, de ílymódon mágikus vonásokkal is felruházza ezeket az ábrákat, hasonlóan a kártyalapok mátrixaihoz.
A Tarot huszonkettedik lapja a bolondot ábrázolja. Bolond, rút, együgyű, púpos, karikalábú, csörgősipkás nyomorék – nem csupán a világ folyásán, a „nagy játékon” kívülálló, hanem a Tarot köréből, a huszonegy lap egészéből is kilóg, tulajdonképpen száma sincs. Más játékokban ő a Fekete Péter, a Jolly Joker. A kutyák megkergetik, az emberek megdobálják, mulatnak nyomorúságán. A szörnyszülöttek esszenciája.
Nem véletlen, hogy esetenként a megalázott lény szembefordul támadóival. Hogy egy képregényes példával éljek: Frank Miller 300 című opuszában az a torzszülött árulja el Leonidasz hadseregét, aki szerencsésen megúszta a Taügetoszt. A spártai nyomorék ugyanúgy bosszút állt az őt kirekesztők társadalmán, ahogy Browing társulata is az erőművészen, csakogy az utóbbi puszta szórakozásból tette gúny tárgyává a szerencsétleneket.

A Tarot 0? 22? lapja: a Bolond – Frank Miller: 300

 
A korai kiborgok szerkezetét a vonalas grafika határozta meg, az érzékenyen hullámzó vagy éppen erőteljesen karcoló kontúrok és jelzésszerű satírozások finom utalással bírtak a múlt századelő kiváló festőjére, Egon Schiele rajzaira. A torzra és a groteszkre fogékony osztrák művész törekvései egyértelmű párhuzamot mutatnak Barnabás világával – még a most bemutatott, festői korszak teremtményei is magukban hordozzák ezt a későszecessziós atmoszférát.
Majd ismét egy képregényfüzet került figyelme középpontjába: a Freaks of the Heartland-ban – micsoda véletlen egyezés! – Greg Ruth bámulatosan elegánsan és biztos kézzel kezeli az ecsetet, a szinte monokrómban tartott, borongós hangulatú dráma, az akvarell mesteri alkalmazása folytán Tod Browing méltó követőre talált. Talán éppen e remek komix hatására történt, de a vonal hatalmát Barnabásnál is szép lassan feloldotta a lazúros ecsetkezelés, az egymásra simuló, levegős-hártyás felületek, a téma líraisága így könnyebben át is szüremlik. Mostanra két, nem is olyan távoli stílusa egyesült, ezt követhetjük nyomon az itt kiállított munkákon.

Egon Schiele rajzai

Hölgyeim és Uraim, kedves egybegyűltek! Hogyan is harsogta a Freaks elején a konferansz? Csak tessék, csak tessék! Csak közelebb, csak közelebb! Kezdődhet a rémületes freakshow! Igazi látványosság!